Versfarmer2014.06.06. 07:55, Dudás Sándor
I.
Időtépte,
jelent őrző tájon,
Újszilváson
versfarmer lettem.
Kerítés körülhatárolta részen
enyém a világ.
Szél cserzi bőröm,
egészségesen barnít a nap.
A csöndben zenék élednek,
hol tengert,
hol szelet utánozva,
az édes semmittevés
lebegéséhez
igazítom magam.
Elménk nyelvünkkel teremtett csodát.
A kertre nézek, felhőkre,
minden adott
a végtelent bejáró
képzeletnek,
vonul nyájam,
fogalmakat terít a szó.
II.
Magam elé,
de mintha odanéznék
arra a helyre, régi iskolánk
udvarán, ahol egyszer
egymásra tévedt tekintetünk.
Honnan jön? -
kérdem magamtól,
emléken áttetsző jelenléte
keresi a választ. Amúgy
nem hiszem, hogy különösebben
érdekelném,
nem jelez,
ahogy akkor a múltban sem.
hangját csak képzelem.
Ő ugyanaz, aki volt,
bár úgy tűnik nincs sehol,
de hát a látszatok -
módosításra
semmi ok.
Tudom, amit tudok.
Ő már letudta –
erre használja
gondolatom.
III.
Három éve még
csenevész görbe kis fa,
idén roskadó ágakon
érik a sárgabarack.
Az akácok árnyékából,
nyugágyon szemlélem,
a Nap lassú fordulását,
mosolygok:
a fa árnyával lépeget.
IV.
Barna kecskék az úton,
a szembe-szomszéd nyitott kapuján
kiszöktek, miközben
rágcsálják
az úti
füvet,
szelíd szemekkel
megbámulnak,
kelletik maguk,
váratlanul
játékosan szökkennek egyet.
A vakondok
- régi ismeretlen bérlőm -,
túr az udvaron.
Hol itt, hol ott magasodnak fel
piramisai,
de hogy merre, hol
tornyosul fel a legközelebbi
még sosem találtam el.
V.
Lombot nyitok,
a sűrű zöldben
Kosztolányihoz
indulok,
ki tudja,
mikor jövök meg
„fényes körútjairól
a végtelennek”.
Mögöttem
összezárul a lomb.
VI.
A szőlőművelés szerszámai
kezemre várnak,
apámmal, nagyapámmal
parolázok.
Kukoricaszárral
szénnel, fával fűtöttünk,
emlékszem
a fűtetlen telekre.
Anyám sparhelten főzött.
Petróleumlámpánk
a kamraablakban
emléknek világít.
Kényszerek
húzzák át számításaim.
Szülőfalum a napenergia
felhasználásról
országosan híres.
Ha végignézek a kerten,
szőlősorok, -fajták,
gyümölcsfák száza
lebeg az égnek,
közülük
kitekinteni a világra -
a szobámban
számítógép, tévé,
mobiltelefon
áll rendelkezésre.
VII.
Élt itt a dülőn egy ember,
olyan magányosan,
csak saját szívveréséből
kapott szeretetet,
azt is két lovára áldozta.
Sorsára soha nem panaszkodott.
Nevét se tudják már.
Ha jól belegondolok:
minden úgy történt,
ahogy gondolta,
az élet tulajdonképpen
maga a halál.
VIII.
Minden kitágult,
mióta elmozdultam
nézeteim mögül,
olyan következtetésekre
jutottam, amilyenekre
soha még.
Keretezhetetlen mozgások:
képek álma leng át.
A vers az nekem,
mi földnek fű, fa, virág,
évszakok szerint:
rügyek, gyümölcsök,
hervadás –
Ilyesmi a vers,
akik olvassák
a szavakra nézve -
nem gondolnak
a lélek
teremtő erejére.
|