Szép remények függőhídja...2014.04.06. 17:13, csárádi edit
" Mert az embernek nem kell a nappal, ha a szívében meleg lámpafény gyúl ki és világol csendesen." / L.G. Gibbon/
A pillanat állt meg az időben... a levegő balzsamos, részegítő, tavasz-meleg, illata a lelkembe csorgott... a Város lüktetését figyeltem fent a magasból, a Vár élt, lüktetett, mesélt, gyönyőrű virágával szemérmesen, meghatón nyújtotta felém fa -karját a császárfa...a fű harsogó zöld, a százszorszép éjszakára becsukta szirmait. A Város lassan átöltözött, éjjeli fényekbe bújt, a párás, szmogos levegő szinte fojtogatón ült fölötte,így is szép volt, a Hold fátyolruhát öltött, a hidak fényruhába bújtak, lüktető zöld lézerfény játékkal bűvöltek..álltam, szívtam a balzsamos levegőt, hagytam a szívemben a zsongást, a nyüzsgést, lelkem kinyújtózott, a falak meséltek, kopott macskakövek régvolt emberek lába nyomát őrizték, kopott, középkori kapualjak örök-szép szerelmeket susogtak, csókok ízét őrizték. Szép remények függhídján sétáltam, mögöttem ködbe mosódott a múlt, a szívfájás, előttem a jövő bizonytalan fokai, a most, a pillanat függőhídján magabízón lépek, nem félek, hagyom a tiszta érzéseket lecsitulni. Adni, adni, súgja a szívem, és a szép remények függőhídja kiszélesül, arany-fény ragyogásával, puha szárnyával angyalom ölel át, érzem aurája vakító fényét, mély nyugalmát, átadom magam, élem a csodát, messze lent a hidakon a zöld lézerfények szemkáprázón játszanak...a császárfa csodás-lilás harangvirágai szégyenlősen bújnak a Halászbástya oldalához, olyan szép tiszta a Pillanat, eonok szállnak át időn-téren, rég volt emberek mosolya, öröme, fájdalmai mosódnak bele a térbe... a Duna fáradthatatlan locsog, viszi, hozza a Város szemetét, kishajók sietnek tova, a Parlament gőgösen nézi a Várat, nem alkuszik. Néha nyugtalan a szívem, fura utakra menne, nem találom helyem, magam, néha csak mennék, kifelé önmagamból, aztán egy pillanat, egy érintés visszavisz önmagamhoz, a világ helyreáll, az Élet, mint színes fátyol ölel, hív a magasság, repülnék, szállnék, mint a költő mondja: "pattanó szívem feszítve a húrnak"...
|