Sétafogó2014.03.13. 18:54, Dudás Sándor
Kitagadja a táj,
befogadja a táj,
maga magára szabja szeszélyét.
Álmokon túlnan
kellemek foglya,
bőven kínálja magát lehetőség.
Sorra veszi,
mérlegeli:
hol, miben, merre várhatja jó.
Jöjjön a séta.
Sál, kabát, kalap,
indulj, tétlenből sétafogó!
Halhatatlanság
itt se és ott se,
ennél fogva nincs megérkezés.
Könnyű léggömb,
száll fel, magasba,
pehelykönnyű lesz a gond-nehéz.
Hű szolga-szerep:
visz a láb, szeret.
Egyszercsak megáll egy kapunál.
Keze kilincsen,
zörög a bádog
s a kapu mögött szőkén a lány.
Lépne be, néma
kiáltást hall: állj!
Be ide életed árán se lépsz!
Engedelmeskedik,
nem értve szigort,
bűvöli egyre a múltja-kép.
Tekintet-röpttel,
továbblépőben,
sárga falon: a régi repedés.
Szembesít emlék:
sehol kapu, lány,
időt, kort szégyenít rádöbbenés.
Az ifjú, ki volt,
kilép belőle,
becsapta orvul, bár mintha csalna.
Más történteket
mesél a volt ház,
mikor benyitott, többször naponta.
Nem igazán figyelt
dolgokra, magára,
betöltötte lényét ifjúi fény.
A kert helyén zebra,
elindul egy busz,
zöldön át, az idő pörgő kerekén.
Felfénylik egy arc,
kié volt: az élet
lapjárásain túlesve rég,
„Itt út lesz, egyenest
az állomásra.”
Sütött a nap. Füstölgő emlék.
Égkék sörények
gyűlekezőben,
nyihogás, patazaj, millió,
szilaj vágtatás
körben, még nem hull,
egyre sötétül, a lába lóg.
|