Csősz József:

FÉSZEK

Télen kihűlt, de nyűtt oszlopon vár.

Néhány gallya már helyén sincs talán,

de nem foglalta el másik madár,

mert természetben erkölcs nem talány.

Pedig az ember állat fölé nőtt:

egyik gyarapszik, más meg ráfizet,

s felhőt kereső szürke házak közt

otthonukból elűzött emberek.

Új kunyhóváros áll a liget fái közt,

amíg a dózer mindent elsimít,

hús-vér lakókon fél ország röhög,

mert igaz rendben és sok pénzben hitt.

Fent paloták sora, európai s világ-

színvonalú, nem emberméretű.

Lent hajlék helyett hűs betonkockák

zugai rejtik el, ki tudja, keserű

a megszáradt kenyér tartály alján,

de még élni akar ösztönösen,

s irigykedik: oszlop magaslatán

egy régi fészek meleget terem,

gólyanemzetség emberit üzen!

Csősz József:

TALÁLKOZÁS

Fejemben zsong a múlt, a számtalan miért...

Az erőltetett menet régen véget ért.

Ne dicsőítsd e kort, te eltévedt vezér,

mert számos katonád élete mit sem ér!...

A zsoltár-igazság addig védhette őt,

míg gyarló gyűlölet benne is szívet ölt.

De hosszú volt az út Abdáig, s addig is

élt benne új remény, bár tudta, semmi sincs,

csak örök szerelem, mi még éltetheti,

s boldog kamasz-időt varázsolhat Fanni.

És csókja ajkán él, mint bátorító vágy,

mikor vonszolt testnek már föld a puha ágy.

Mikor a Várj reám csak szimonovi szó,

s a kétszer kettőben „noch auf” hallható...

Fejemben zsong a múlt és íme a jelen

tavasz-szél szárnyain lesújtó hírt üzen.

Bár nincsen öröklét, nem jelzi semmi kód,

ki társat hosszan élt túl, már csak csillagfolt,

végtelenben kering, eggyéolvadt vele,

el sosem érhette rég kinyújtott keze.

Csak emlékével élt évtizedeken át,

s itta magába Miklós szerelmes szavát...

De jó, hogy most ment el, nem lát furcsa szobort,

melyen halálosztó és megölt összeforrt.

Tétova most e vers, szép ódát sem idéz:

Fanni felhők között egy ismert arcra néz,

majd karja érint egy golyósebzett szívet,

és könnyet ejtenek égiek, földiek!

SZÁLLJON MÁR FEL A KÖD...

Látásom már gyengébb.

Kopott idegszálak

görnyednek rég hétrét

évek súlya alatt.

Belátni sem tudok

sok mindent a múltból,

pedig de sok jutott

elcsépelt szavakból,

elfuserált tettek

vergődéseiből,

embertelenségek

gyáva erejéből.

Értelmetlen érvek

dzsungeleit járva

már csak attól félek:

így maradok árva

gondolataimmal...

Valóban nem látok?

Ködbe zárt világgal

sem fog rajtam átok,

habár csúszós a rög!

Utam halkan járom,

fülembe dübörög

törtető szánalom.

Eltántorítani

nem tud új forgatag!

Szavak mögé bújni -

lelketlen akarat,

gyáva megalkuvás...

Ez lett belőletek?

És mint hamiskártyás

Osztotok nemzetet?

Felszállhatna a köd,

fény kellene megint.

Napsugaras erők

mindegyike tanít,

de nem erőszakkal,

gőggel, önhittséggel!

Mert Ő refrént szaval,

milliók higgyék el?