2013.12.19. 18:57, Közzétette: Kepes Károly
Gáli József portréja. Alkotója Balla Margit (1978–1981-ig az író felesége volt).
1956. október 6-án, Rajk László újratemetése napján mutatták be a budapesti József Attila Színházban a Szabadsághegy című drámát. Az erősen politizáló, személyi kultuszt bíráló darab többek véleménye szerint előrevetítette a forradalom kitörését. Szerzője, Gáli József 1930. február 10-én Gyulán született, és itt töltötte fiatalságát. Orvos szülei ismert, köztiszteletben álló emberek voltak, édesapja, Gáli Géza, a József szanatóriumot igazgatta a két világháború között. A család története tragikus véget ért. 1944-ben az akkor már rég katolikus hitet gyakorló Gáli házaspárt és két fiatalabb gyermeküket, a 14 éves Józsefet (keresztapja Apor Vilmos apátplébános volt) és az orvostanhallgató Évát Auschwitzba hurcolták, ahonnan csak a kamasz fiú tért vissza. Bátyját, Ákost, munkaszolgálatosként érte a halál.
Hazatérte után a Karácsonyi János Katolikus Gimnáziumban fejezte be a középiskolát (tanulmányai egy részét korábban Pannonhalmán folytatta), majd 1954-ben diplomát szerzett a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ahonnan 1949-ben mint osztályidegent kizárták, és csak két év múlva, immár József Attila-díjas íróként vették vissza.
Az 1956-os forradalom- és szabadságharcban tevékeny részt vállalt. Október 25-től az Igazság c. lap, majd a forradalom leverése után az Október Huszonharmadika, illetve az Élünk című illegális lapoknál szerkesztősködött. Tagja volt a Péterfy Sándor utcai kórházban működő ellenállócsoportnak. 1956. december 5-én tartóztatták le „ellenforradalmi tevékenység” vádjával.
A Tóth Ilona és társai elleni perben 1957. június 20-án halálra ítélték. Kegyelmet barátjával és szerkesztőtársával, Obersovszky Gyulával együtt nemzetközi tiltakozásra kapott. (Másik barátját, a magyarbánhegyesi Angyal Istvánt 1958. december elsején kivégezték.) Gáli büntetését 15 évre mérsékelték, majd amnesztiával szabadult 1961. április 4-én.
A forradalom előtt elsősorban dramaturgként, mese-, mesejáték- és színdarabíróként volt ismert, szabadulása után, számos sorstársához hasonlóan, elsősorban műfordítással foglalkozott. (H. Böll, B. Brecht, P. Handke, H. Hesse, Ö. von Horváth. H. Ibsen, F. Kafka, F. Schiller, F. Wedekind és mások műveit fordította.)
1981-ben, 51 évesen távozott. Szúnyogok és nemeskócsagok című novelláskötete, számos gyulai vonatkozással (szanatórium, Százéves Cukrászda, „Osi bácsi”, Apor Vilmos alakja, hogy csak néhányat említsünk), posztumusz jelent meg.
(Cseresznyepálinka kivégzés után
Tamáska Péter
2006. október 21.
A kivégzések végrehajtásának 1988. évi felfüggesztése, a halálbüntetést 1990. októberben elítélő alkotmánybírósági határozat, majd az Országgyűlés ezen alapuló döntése a halálbüntetés eltörléséről egy ősi mesterség képviselőit küldte nyugállományba.
A halálos ítéleteket a tisztes rendőrállammá szelídült szocializmusban a bíróság hozta, nem mint előtte, amikor megesett, hogy az Államvédelmi Hatóság tisztjei nyújtották át a bírónak, hogy kihirdesse. Az állami ítélet-végrehajtókat a törvények szellemében nem lehetett később sem semmilyen címen felelősségre vonni – bíróság elé citálásuk és kötelező felmentésük a legendák körébe tartozik –, sőt személyüket hivatalból a névtelenség homályában tartják még ma is. Nálunk hosszú időn keresztül – így a Markó utcai népbírósági akasztásoktól az 1956 utáni megtorlásokig – a hóhér szerepét egy ember töltötte be, csak a segédei cserélődtek. Dinasztiát, mint Európa szerencsésebb felében szokás volt, nem tudott alapítani, sőt nyugdíjba vonulása után már csak mellékfoglalkozásban alkalmazták utódait. A hóhérság tehát egyike lett a konszolidálódó kádári kor úgymond gebines foglalkozásainak.
Gáli József – akit írótársával, Obersovszky Gyulával együtt csak Bertrand Russel és más neves nyugati értelmiségiek tiltakozása mentett meg 1957-ben a kötéltől – így emlékezik vissza Szúnyogok és nemeskócsagok című kötetében a füredi szívkórházban történt találkozásukra: „Vacsoránál a pillantásod az asztalára, a kezére téved. Normális, nem túlságosan nagy, szokványos kéz, de az ujjai betegségre utalnak. Jellegzetes, a szív megbetegedésének egyik válfajára jellemző, úgynevezett dobverő ujjak. Vajon ez a kéz hasonlít-e az utód kezéhez, melyről tudod, hogy »Kossuth«-ot osztogatott a kisidős elítélteknek, akik a konyhai ételmaradékot a disznói számára a kocsijára vitték… A természet, mint ezt többen megállapították: csodálatos.”
A legtöbb kivégzés a fővárosban, a Kozma utcai gyűjtőben történt. (Az intézet hivatalos neve: Budapesti Fegyház és Börtön, s a központi bv-nyilvántartás 1180 kivégzett adatait, dossziéját őrzi.) A Kisfogházhoz csatlakozó mintegy negyven négyzetméteres kivégzőtermet az akasztóudvaron húzták fel 1958-ban, amelyhez két siralomzárka kapcsolódott. Az akasztófa magassága majdnem három méter volt: a betonpadozatban hat négyszög alakú lyuk volt, amelyekbe az akasztófákat beékelték. (1956 után volt, hogy egyszerre több embert is kivégeztek egy reggelen.) Az akasztófa mögött volt a segédek által odatámasztott létra, azon kapaszkodott fel az ítélet-végrehajtó, hogy az elítélt nyakába akassza a vaskos hurkot. A bejárattól balra elhelyezett asztalnál sorakoztak azok, akiknek hivatalból kellett részt venniük a kivégzésen: a börtönparancsnok vagy helyettese, az első fokon hozott ítélet bírája és ügyésze, az őrség parancsnoka, a jegyzőkönyvvezető és két, a kivégzésre való alkalmasságot, illetve a halál beálltát megállapító orvos szakértő.
Csapatmunkának számított a kivégzés a bv-sek szerint. Az ítélet-végrehajtó – s ez ugyancsak szóbeszéd: a legmagasabb rangú közülük bv-őrnagyságig jutott – kiosztotta a szerepeket: kik emeljék a pácienst a lépcsős zsámolyra, ki tekerje a testet megfeszítő kampóra a kötelet, ki rántsa ki alóla a zsámolyt, s ne feledkezzünk meg a csapat ötödik, legkisebb tagjáról: ő volt az újonc, a tartalék, a tanú. Jó fizikumra volt szükség a „munkához”, s lényeges kiválasztási szempontnak számított, hogy a kiszemelt ne vonzódjon ehhez betegesen. (Az 1985-ben kivégzett gyilkos, Zelei bírája mondta el egy riportban: „Bizony nincs rajtuk semmi árulkodó jel. Az első emberükön öltöny, nyakkendő. Ősz haj, szemüveg. A többiek pulóverben… A mozdulatok pontosak voltak, mindenki tette a dolgát.”)
A kivégzés éjszakáján, mesélik, az ítélet-végrehajtók – akárcsak a halálraítéltek – nemigen tudtak aludni. Előfordult, hogy utána akár hetekig is zaklatottabbak voltak az átlagosnál. „Mellékfoglalkozásuk” – a kiváló bűnügyi riporter, Ács Jenő megállapítása szerint – ugyanis a munkakörükből következett: „Ezért vállalták. Ezért s nem pénzért, bár pénzt kaptak munkájukért, úgynevezett permanens havi bérpótlékot, akár volt kivégzés, akár nem. Csekély volt ez az összeg, nem haladta meg az ezer forintot.” (Moldovásan szikár mondatok ezek egy olyan tollforgatótól, akinek több verseskötet áll a háta mögött.)
A vidéki nagyvárosokba is – ahol első fokon a halálos ítéletet a megyei bíróság hozta meg – a Kozma utcai csapat utazott le. Így került sor például Szegeden, a Csillag „akasztóudvarán” Richter Richárd kivégzésére, aki 1984 októberében ámokfutóként három fegyőrt megölt, hármat pedig megsebesített. „Mielőtt a hurok a nyakára került, Richter kiköpött a földre. Az ítélet-végrehajtót azonban ez vajmi kevéssé befolyásolta” – olvashatjuk egy korabeli riportkötetben. (Mint ahogy az sem, hogy Szegeden röplapok jelentek meg, amelyek halállal fenyegették a smasszereket, ha „Ricsit” kivégzik.)
Az utolsó kivégzésre 1988. július 13-án került sor. (A gyilkos – segítőjével – megtámadott egy fizetésével hazatérő munkásembert, kirabolta s megölte.) Azóta sok év telt el, s még a Kozma utcai börtönbejárattal szemben lévő kocsma, a Kupa is bezárt. Itt itták az állami ítélet-végrehajtók a fekete címkés, olcsó cseresznyepálinkát, hogy sohase beszéljenek arról, amit hóhérként éltek át… )
Érdekes írás! Nekem feladta a leckét!