Legszebb öröm a káröröm?

   Szürkületben, amikor már nem tűzött hét ágra a Nap, Évi és Irénke, a másodéves egyetemi hallgatók, elindultak sétálni. Közel laktak a város széléhez, és inkább arra vették az irányt, mert a betonból még mindig áradt a kibírhatatlan hőség. Voltak többen is barátnők, de ők ketten álltak egymáshoz legközelebb.    Mindketten fekete hajú, karcsú, formás testalkatúaknak születtek. Nem volt olyan fiú, akinek ne akadt volna meg a szeme rajtuk, különösen, amikor a feszes mellüket és karcsú derekukat a rájuk tapadó ruha kiemelte. Megesett, hogy a mellbimbóik is kirajzolódtak

   Nem siettek, nem is andalogtak, olyan normális gyorsasággal haladtak a városszéli park irányába.Természetesen nem szó nélkül lépkedtek, hiszen annyi mondanivalójuk volt, jobban mondva Irénkének, amit a többiekkel nem akart megosztani.

– Meséld már, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogyan sikerült valamelyik este a randid. Eddig nem volt alkalmunk négyszemközt beszélgetni, jobban mondva nem is akartál kettesben maradni velem.Mintha kicseréltek volna. Mindég olyan hangosan, jóízűen kacagtál, hogy minket is magával ragadott a jókedv. Ebben a pár napban, el sem mosolyogtad magad. Már a többiek is rád kérdeztek: talán odahaza történt valami baj.Te csak annyit válaszoltál: dehogy, és a könyv fölé hajoltál.Én láttam, nem lapoztál, színlelted a tanulást.Nem tettél megjegyzéseket: “A fenének kell ezt a hülye százalékszámítást megoldanom, amikor én nyelveket tanulok, és bedobnak egy ilyen gazdaságtan tantárgyat.Ti értitek? Na, de ha ilyen kérdést kapok, elköszönök, visszakérem az indexemet, mert még képes lesz beírni egy hatost, pedig ötös járna a nagy semmiért. “

 –Amikor megérkeztél drága szontyolim a randiról, elég feldúlt állapotban voltál. Rád kérdeztem, röviden annyit közöltél: lehetett volna szebb is. Mi történt? Eddig neked is tetszett a pasas, bár nem voltál elszédülve érte.

– Évikém, nem tudom, mit vártam, csak elmentem vele sétálni. Azt hittem jól kibeszélgetjük magunkat, egy kicsit csókolózunk, és jövök haza. Ettől többet nem kívántam. Te tudod a legjobban, már hányszor elutasítottam, de kitartó volt, ott lihegett állandóan a nyomomban, mint a puli kutya, nem tágított mellőlem.

– Mi baj történt?

– Baj vagy sem, nem tudom. Emlékszel azokra a vitatkozásainkra, amikor a szerelemről és a szexről különböző véleménnyel voltunk. Te szerinted, az igaz szerelem közel áll a plátóihoz, azzal a különbséggel, hogy azért bele fér a randizásba egy-egy gyengéd ölelés, forró csók is. Az én ellenvetésem az volt, hogy az igaz szerelem beteljesülése a két ember nem csak lelki kapcsolata, de a két test egybeolvadása lehet igazán valami csodás. Nem tudtunk zöld ágra vergődni. Nos, drága szívem, én átestem a tragacson, de nem is akárhogy.

– Érzem a szavaidból, látom rajtad, valami nem stimmel.

– De még mennyire nem! – ,mondta Irénke könnyes szemmel.– Undorodok magamtól, de egyhamar a közelembe se kerüljön egy nyavalyás fiú sem, mert kikaparom a szemét, agyonütöm, vagy inkább hátat fordítok neki.

– Az Isten szerelmére, bökd már ki, mi történt!

– Mielőtt elindultam volna a randira, frizurát készségesen bedobtátok nekem, mint ahogyan szoktuk egymást szépítgetni, egy kis rúzs a szájra, és készen voltam a találkára. Már várt a kapuban Jóska, pedig nem ott kellett volna találkozni. Ragyogott a szeme, mint a bagzó macskának. Vállamra akarta tenni a kezét, de én finoman elhárítottam, és úgy voltam vele, az első randinál legyen elég egy kézfogás is.

– Nem tiltakozott? – kérdezte Évi.

– Nem, de egy kicsit erősebben fogta meg a kezemet a kelleténél. Nem reagáltam rá, de bár ott hagytam volna rögtön. Miért is nem bicsaklott ki a bokám, vagy estem el. Akkor visszafordulunk. Igaz, nem igen akartam mind inkább kimenni a városból, de mint a barom, követtem. Már elhagytuk a házakat, egy fás területen pihenőt tartunk, - gondoltam én marha. Csak egy kicsit beszélgettünk, majd nekem esett, mint bolond gyerek az anyjának. Megpróbáltam kikecmeregni a kezei közül, de a teremtő úgy rendezte, hogy a férfi legyen erősebb, a nőnek meg legyen magához való esze. Nos, az első így is volt, csak a második rám nem vonatkozott. Minek mentem el vele!?

– Sikerült elmenekülnöd?

– Várd meg a végét. Hiába kapálóztam, majd könyörögtem, de nem ért semmit. Éreztem a hasamon, amint a megkeményedett pénisze nyom. Haraptam, karmoltam, de ettől még jobban begerjedt, és elszakította a bugyimat. Összeszorítottam a lábamat, sírtam, és ekkor ököllel hasba vágott, hogy kis híján elájultam. Majd megmutatom, mekkora kék folt maradt utána. Akkor éreztem, amint belém hatol átszakítva a szűzhártyámat.

– Lihegett rajtam, fujj, még az orrából kijött a taknya is. Csókolni akart, de félrefordítottam a fejem, és halkan sírtam. Hidd el nem éreztem semmi szépet, csak azt a ronda izzadságszagot, ami áradt belőle. Amikor elélvezett, lefordult rólam, mint egy nagy kukoricás zsák. Kezdtem kászolódni, akkor meg akarta fogni a kezem, de én felugrottam. „Hova mész? – mondta – tudod mennyire szeretlek.”

– Dögölj meg, gondoltam Évikém, de nem mertem kimondani. Szedtem a lábamat, ahogyan csak tudtam, szedtem ám, a fenéket, úgy szaladtam, ahogy csak az erőm futotta. Persze utolért, hiszen futballista.

– Haragszol?

– Látni sem akarlak többé!

– Azt nem te mondod meg!

– Ha még egyszer a közelembe kerülsz, feljelentelek nemi erőszakért.

– Úgy sem hiszik el, hogy 20 éves korodig senkinek sem kellettél.

– Holnap elmegyek lát-levelet íratni, és meg lesz a bizonyíték. Bár, ne te lettél volna az első az életemben. Undorodok tőled is, meg a szextől is.

   Látnod kellett volna ahogy vigyorgott, és jött mellettem, beszélt eget szelet.

–Az első alkalommal senki sem érez semmit, ezért voltál te is ilyen. Majd megszokod, és jó érzés tölt el.

Magamban Ady jutott eszembe ..„fülembe forró ólmot öntsetek”…még a forró ólom is lágy szellő lett volna a fülemnek. Nem volt idegem hallgatni. Torkom szakadtából ráordítottam: fogd be a szád, te mocsok állat. Ki vagy te? Pszichológus? Összetörted a testem, lelkem. Megaláztad emberi mivoltomat! Most még előadást tartasz!? Nekem? Tűnj a szemem elől!

Még egy darabig jött mellettem szótlanul. Mikor a házunkhoz értünk, akart kérdezni, vagy mondani valamit, de én berohantam a házba, bementem a fürdőszobába, és ott zokogtam, magam sem tudom meddig. Szerencsére, közületek senki sem jött ki.

   Irénke elmesélte barátnőjének fájdalmas légyottja történetét.Ültek egymás mellett szótlanul, maguk sem tudták meddig. Akkor Évi megfogta Irénke kezét, megsimogatta, és fejét gyengéden a vállára fektette. Ekkor kitört ismét a sírás. Szegény meggyötört lány teste remegett, a zokogása betöltötte a környéket. Évi is nagyokat nyelt, de tudta, egyiküknek észen kell maradni.

– Sírjál drága szívem! Sírd ki a bánatod, lelki fájdalmad. Hidd el, könnyebb lesz. Úgy mondanék neked valami megnyugtatót, de erre nincs más megoldás, mint neked kell erősnek lenned. Próbáld elfelejteni az egészet.

– Elfelejteni? – mondta Irénke alig érthetően, mert a hangja is megcsuklott.

– Tudom, nem lesz könnyű, de azt gondolom, az a gazember nem érdemli meg, hogy miatta keseregj. Lehet, nem jól hangzik ebben a pillanatban, de te is bűnös vagy egy kicsit.Hogy lehettél annyira naiv? Kietlen helyen még le is telepedtél vele. Ami megtörtént, megtörtént.Vissza nem fordíthatod.

– Minden álmom összetörte!

–Ugyan már! Mindketten csak álmodoztunk, de az élet nem habos torta.

– Ezért szeretlek igazán, mert kettőnk közül te vagy a racionálisabb, és ha bele gondolok, tökéletesen igazad van. Nem baj, anyám szokta mondani: az Isten nem bottal ver. Remélem ő is megkapja a neki járó büntetést.

   Lassan besötétedett, és ők még mindig ott ültek a padon, de most már szótlanul. Égtek az utcai lámpák, azoknak a fénye halványan bevilágította a két lányt. Mintha a csillagok csak nekik vibráltak volna az éjben, valami megnyugtató zenét küldtek volna mindkettőjük felé. Magukban merengtek. Irénke keserű szájíze azért nem szűnt meg, Gondolatban átélte ismét a történteket, és úgy érezte, csupa mocsok a teste. Évi befelé hullatta könnyeit lelki barátnője rettenetes élménye miatt, de abban reménykedett, barátnője lelki és testi sebe is idővel begyógyul.

   Lassan fiatal párok, idősebb emberek mentek el mellettük, élvezve az esti séta frissítő hatását. Irénke törte meg a csendet.

– Évikém, gyere, menjünk vissza a mi kis szobánkba.

– Én éhes vagyok. Vendégem leszel egy joghurtra és kiflire.

   Megindultak a talponálló felé, és a történet szóba sem került.

   Amint haza értek, Irénke elment tusolni, és súrolta a testét, mindenhol, mert tiszta akart lenni, tiszta, mint amilyen volt.

  Az elkövetkező napok is úgy kezdődtek, mint az eddigiek. Felkelés, készülődés, rohanás az egyetemre, mert ugyebár ki kel fel időnap előtt. A barátnők egy tanszékre jártak, így nem kellett elválniuk egymástól.

Az előadásokat attól függ ki tartotta, vagy élvezetes volt, lekötötte mindenki figyelmét, vagy az unalomtól ásítozott mindenki.

   A szünetben kimentek a folyosóra elszívni ketten egy cigarettát, nem azért, mert egy sok lett volna, hanem mert ennyire futotta a zsebpénzből. Irénke bent maradt a teremben.

– Nem jössz ki?

– Nincs kedvem,- és ezzel befejezte a társalgást.

   A következő pár napban beteget jelentett a barátnőinek, még Évinek is, és odahaza maradt, fel sem kelt az ágyból. Próbált tanulni a következő vizsgára, de hiába olvasta a mondatokat, egy szót sem jegyzett meg.

   A barátnői idegesítették, mindenhol és minden szóban valami ellenséges hangulatot érzett. Igaz, igyekezett feltenni a láthatatlan álarcát, de mindhiába. Már a többieket is kezdte bosszantani Irénke viselkedése, sőt a prasnyasága is. Azelőtt pedáns volt a saját életterületére, a szobát rendben tartotta, amikor rá került a sor, de most ilyen olyan kifogásokkal kibújt a felelősség alól.

   Szombaton, vasárnap nem ment a bálba. Évi vele akart maradni, de kedves mosollyal elutasította. Amikor mindenki elment otthonról, sírt egy sort, és sétált a környéken friss levegőt szívni magába. Amikor visszaért az üres szobába, csak bámult maga elé, semmitmondó tekintete azt az egy szem zümmögő legyet sem vette észre, füléig sem jutott el a hang. Az agya, mintha teljesen kiürült volna.

   Azért nem maradt ez annyiban. A lányok karon kapták: frizura, smink, és indulás a táncra. Ott mindenki kereste a szemével a szimpátiáját, Irénke félre húzódott. Egyszer csak megjelent élete megkeserítője. Igyekezett elfordulni tőle, de az sas szemével észrevette őt, és határozott léptekkel megindult felé. Pofátlanul felkérte táncolni. Természetesen Irénke elutasította. Gyorsan szó szót követett, és Jóska erőszakosan rángatni kezdte Irénkét. Ezt látván a fiúk többsége segítségére sietett, és Jóskát kidobták az egyetemista bálból. A barátnők is felháborodva körülfogták Irénkét, aki ismét sírt, csak sírt, de nem szólt semmit.

– Gyerünk lányok haza, mondta Karola. Mára elég volt a buliból. Két fiú is csatlakozott a négy lányhoz, mert biztos, ami biztos. Jóskától minden kitelik.

Hazafelé menet Juli rákérdezett a még mindig az orrát fújó lányra.

– Áruld már el, miért nem akartál vele táncolni? Én nem értek semmit sem.

–Miért? Miért? Ismételgette Irénke, hogy kitaláljon valami elhihető magyarázatot.

– Tudjátok azt mondta, hogy a kurva barátnőim már kifogták az áldozatukat, csak én állok a sarokban, mint a hétfájdalom, és röhögött a szemembe. Ezek után ti elmentetek volna vele táncolni? Én lehülyéztem. Azután már nem is tudom mit mondtunk egymásnak, csak szerencsémre megmentettek a fiúk tőle.

Ezek után elmaradtak a szombat esti táncok is. Irénke még Évitől is eltávolodott, pedig a lány szeretett volna közel maradni hozzá.

   Az egyetemre azért elcipelték magukkal a barátnők. Ott azután, ha valamelyik fiú szóba elegyedett volna vele, egyszerűen annyit mondott: most megyek vissza a terembe, vagy sietek a menzára ebédelni, várnak a lányok, kopj le, és ez nem egy alkalommal előfordult.

– Mi a fene ütött beléd? Megsértett valamelyikünk. Ha igen, bökd már ki, és öntsünk tiszta vizet a pohárba. Már a másik tanszékről is miattad úgy néznek ránk, mintha beképzelt majmok lennénk.

A kérdésre válasz nem érkezett.

  Ezen könnyű segíteni, gondolta magában a lélekben összetört lány,  majd otthagyta a társait.

   Ettől a naptól kezdve a nagykönyvtárba járt tanulni. Kikérte a szükséges könyvet, és nem csak bámulta, de tanult is. Itt olyan csend volt, hogy a könyv lapozgatása hangos zörejnek tűnt. Valami lelki megnyugvást talált itt egymagában. Napok, hetek múltak, és ő csak tanult, és tanult. Járt az órákra, és este ment haza aludni. Barátnői kezdték megszokni a viselkedését, egyedül Évi volt mind gondterheltebb. Elhatározta, ennek a végére jár. Az apukájának a barátja pszichiáter. Beszélt az apukával, elmondott neki mindent. Megbeszélték. A hét végére meghívják Évit hozzájuk, a pszichiátert is, és talán kialakul valamilyen megoldás.

  Irénke elfogadta a meghívást. Vonatra ültek, és elutaztak Évi szüleihez, ahol nagyon kedvesen fogadták őket.

– Van egy meglepetésünk a számotokra lányok. Egy baráti házaspárral elviszünk benneteket a Dunára, és úszhattok, fürödhettek. Egész napos lesz a kirándulás.

   Irénke nem mondhatta: neki semmi kedve sincs kirándulni. Hiába süt a nap, zöld a fő, illatoznak a virágok, az ő lelkében csak az üresség kong.

  Megérkezett a baráti házaspár. Bizalomkeltő középkorú hölgy, a férj láthatóan jóval idősebb volt.

  Még mindég nem rajongott a vendéglány, de azért valami kellemes érzéssel indult a piknikre.

   Segédkeztek a fiatalok a terep elkészítésében, kikerült az autóból a hűvösre minden ennivaló, az innivalót a homokba ásták, ahol a víz mosogatta, és így védték a nap sugaraitól.

    Fürödtek, még spriccelte is Évi Irénkét, aki hosszú hónapok óta most nevette el magát először.

    Amikor a partra mentek pihenni, Irénke észre sem vette, de a kellemes hölgy társaságában maradtak kettesben.

A hölgy spontán beszélgetésbe kezdett.

– Furcsának találod, hogy a férjem sokkal idősebb, mint én?

–Bevallom, igen,– mondta Irénke halkan.

– Ne csodálkozz szívem, elég hosszú történet ez, és ha nem untatlak, röviden felvázolom neked, hogy megértsd.

   Olyan fiatal lehettem, mint Te, amikor meghalt az édesanyám, azután nem sokára autószerencsétlenségben az édesapám is. Rettenetes lelkiállapotban voltam. Nem találtam a helyem sehol sem, sajgott a szívem. Úgy éreztem, egy világ dőlt össze körülöttem.

 Van egy idősebb testvérem, aki akkor már családos volt, így magamra hagyott a családi házban. Egy napon elestem, eltörtem a lábam, és segítségért kiabáltam. Szerencsémre, aki most a férjem, meghallotta, elvitt a kórházba, és ő volt az egyetlen, aki meglátogathatott, még a testvéremet sem akartam látni. Őt okoltam a lábtörésemért. A figyelmes megmentőm pár nap múlva, amikor kimehettem a korházból, meglátogatott minden nap, és azt is megtette, hogy egy nap beállított a testvéremmel családostól. A gyerekek a nyakamba ugrottak.  Akkor rájöttem, ki kell törnöm a saját börtönömből. Ehhez a férjem segített hozzá. Nem hálából, hanem szerelemből lettem a felesége, és soha sem bántam meg.

  Irénke szó nélkül hallgatott.

– Mesélt Önnek Évi rólam?

– Kellett volna?

– Tudja Marika néni, ez a neve a pszichológusnak, – én is bezárkóztam a saját börtönömbe,de nekem nincs aki segítsen, aki dédelgessen.

–Évi nem a barátnőd?

– De igen, és mégsem tudja feloldani a bennem levő: én sem tudom mit.

– Drága kislányom, nem mindenki olyan, mint aki Neked fájdalmat okozott. Eredj az emberek közé, és majd megtalálod a gyógyírt a sebedre.

– Gondolja?

– Nem gondolom, tudom.

Irénke hitte is meg nem is, de azért a bolha be lett ültetve a fülébe.

A vendégségnek hamar vége szakadt, és egész jó érzéssel Indult Irénke Újvidékre.

  Elbúcsúzott a vendéglátóitól, Marika nénit üdvözölte. Évi szülei összenéztek, és mosoly suhant át az arcukon.

 Folytatódott a tanulás a könyvtárban. Évi már úgy érezte minden hiába volt, amikor egy este Irénke megkérdezte tőle.

– Volna kedve sétálni egyet?

– Még kérdezed? Már nagyon régen voltunk kettesben. A sétáról nem is beszélve.

– Van valami, amit szeretnék elmesélni Neked. Tudod, hogy a könnyvtárban tanulok már hónapok óta. Véletlenül megismertem egy fiút. Bent felejtettem a gyufámat, és vissza akartam

indulni, amikor szó nélkül odalépett hozzám Feri, és meggyújtotta a  cigarettám. Én megköszöntem, és ennyi volt az egész. Minden nap találkoztunk, majd köszöntünk egymásnak. Egy alkalommal együttű indultunk el a könyvtárból. Meghívott fagylaltozni. Beszélgettünk a tanulásról. Kisült, ő Újvidéki. Továbbra is találkoztunk a könyvtárban,

de most már együtt indultunk hazafelé. Elkísért a kapuig, elköszönt.

    Egy este megkérdezte elmennék-e vele moziba.

    Igent mondtam. A moziban megfogta a kezemet, de olyan gyengéden, mint a lehelet. Kézen fogva mentünk haza. Ekkor vettem észre, milyen meleg barna szemei vannak.

Ilyen tanulás utáni meghitt beszélgetés, és andalgás közben megkérdezte, elmennék-e vele a Fruska Gora hegylankáira sétálni. Valami hidegség lett úrrá rajtam. Észrevette. Biztos megváltozott az arcom.

– Semmi baj sem - mondta ő. Különben nem lennénk egyedül. A szüleim is szeretnek ilyentájt kimenni a hegylábához. Van egy kis szőlőnk, és azt néznénk meg. Szeretem a Fruska Gora színpompáit.

– Na jól van, elmegyek – mondtam ezek után.

  Nagyon szép napot töltöttünk ott. Találka jött a találka után, és én magam sem tudom hogyan, de egy kellemesen hűvös este megtörtént a szerelmi kapcsolat. Kissé húzódoztam kezdetben. Megkérdezte.

– Nem akarod? Akkor halasszuk máskorra.

– Szeress, kérlek, szívvel, lélekkel, és soha se engedj el - mondtam én.

   Drága Évikém, szebbet el sem tudok képzelni. Ismétlődött a kapcsolatunk, és többé nem undorodok, ellenkezőleg, boldog vagyok. Ő jövőre befejezi az egyetemet, elmegy katonának, mire visszajön, én is lediplomázok, és egybe kerülünk.

  Évi kezei közé vette barátnője arcát, két nagy cuppanós puszit nyomott le neki.

– Itt van az én régi barátnőm! Azért nehogy azt hidd, nem vettük észre rajtad a változást. Még meg is lestünk, és egymásba karolva ugráltunk örömünkben, de hallgattunk, mint a vett malac, nehogy elrontsuk a boldogságod. Most már jó lenne, ha Ferivel való kapcsolatodról, amiről úgy is tudunk, részletesebben beszélnél a többiekkel. Közben jóízűen nevetett, jókedve ráragadt a barátnőjére is, és ketten kacagtak önfeledten.

  Amíg hazafelé haladtak, Irénke szája egy percre sem állt be, és ömlött belőle a szerelem illata, amivel elvarázsolta Évit is. Szinte érezték a szerelem jelenlétét a levegőben. Jöttek, mentek az emberek, volt, aki csodálkozva nézett rájuk, de ők csak a szép élmény hatása alatt kacarászva haladtak lakásuk felé. Amikor beléptek a szobába, Irénke megszólalt.

– Tudjátok, sok mindent nem mondtam el magamról. Most már bánom, mert veletek hamarabb talpra állok, de mivel én hiszek a karmában, nekem szükségem volt a fájdalomra, hogy felismerjem az igazit, azt, aki beragyogja az éltemet. Megtaláltam Ferit, vagy ő engem, vagy egymásra találtunk, mindegy. Boldog vagyok.

– Tudjuk! Azért örülünk, hogy végre megnyíltál előttünk.

  A szerelmesek elválaszthatatlanok voltak.

  Elérkezett a nap, amikor Ferinek fel kellett ülni a vonatra, és bevonult katonának.

  Nem volt nehéz kivárni a katonaság lejártát, mert a tanulás sok időt igényelt, azután volt látogatás a kaszárnyában, volt szabadsága a bakáknak, és a kapcsolat mind inkább elmélyült.

  Irénke lediplomázott, megesküdött és megszülte a lányát.

  Házasságának első évében ez a három nagy esemény történt, mind a három emlékezetes, és boldogságot jelentett egy életre.

   Irénke ezek után, soha többé nem riadt fel éjszaka álmából.

                                               ………

Tíz évvel később, Irénke megtudta, aki megkeserítette sokáig az életét, megnősült. Nagyon rossz házaséletet élnek, mert a felesége csalja fűvel, fával.

Azt tartja a mondás: legszebb öröm a káröröm.

Furcsa módon, nem érzett semmi hasonlót, férjére gondolt, és boldog mosoly jelent meg az arcán.