" Úgy találtam rá, ahogy a dolgok értelmére talál rá az ember, s úgy megyek mellette, hogy végre fölfedezem a világ bensőségét." / Exupéry/

Heteken át kergetett kósza, kusza, zavaros gondolat halmazok. Könnyfakasztók, lehúzók, magányba fordítók. Úgy tudnak fájni, hogy minden beszürkül, önmagad fogja vagy csupán. Aztán észrevétlen változik: kimondod, amit rég szerettél volna, befogadásra talál, a béke észrevétlen csúszik be az ablakon... a nap szelíden csókol már, késő nyári selyemmel borít, lágyan ringat. A dolgok megint leegyszerűsödnek, minden a helyére kerül, újból a lét puhaságán ringatózom. A torokgombóc eltűnt, a szív megnyugodott, a forrongó, csapongó gondolat-tenger szelíden ringat csupán. Lassan szállva, észrevétlen állt meg az angyal mellettem, letörölte az éjszaka könnyeit, az átsírt hajnal szívszakadásait,gyémántszín ruhája vakítón ragyogott, nem szólt, nem beszélt, mosolygott, meghallgatta szívbéli könyörgésem, itt állt, aurája csillogott, palástjába burkolt, lágyan ringatott, mesélt, hagyta a békét, a hálát, a nyugalom tengerét ringatózni szívemben, hagyta a dallamot, a zenét, minden zengett, muzsikált...ha lehúznak a földi dolgok, a gondok, keresem a helyem, nyugtalan vagyok, megoldásokat faragok, a hétköznapok varázsai beszürkülnek, lélek-fázom, vacogok, magamba bújok, lélek-könyörgöm: -segíts, Angyalom!- majd napokig csönd, a test kínjai, lélek-fázós napok, bezárva, csapzottan, elesetten, kimondott szó és minden, minden a helyére kerül...az Angyal mosolyog, aranyszín aurája körbefog, táncol, ölel, tovalebben...