Multba néző történet

Nem sokat tudok a kínai mitológiáról, de azt tudom, hogy a sárkányok sokszor előfordulnak történeteikben, éppen úgy, mint a magyar népmesékben. Gyermekkoromban mindig jóleső borzongással hallgattam ezeket a szép régi meséket. Magam elé képzeltem, hogy megy a legkisebbik királyfi kiszabadítani az elrabolt királylányt a hétfejű sárkány fogságából. De előfordult itt még a tizenkét fejű, vagy a huszonnégy fejű sárkány is, de mind, mind legyőzte a bátor legény. Ezeket a meséket mint emléket őriztem, és meséltem én is a gyermekeimnek, később az unokáimnak. Szükség is volt rá, mert amikor kicsik voltak, a szünidőket nálam töltötték.

 Volt olyankor játék, kirándulás, ismerkedés a falu nevezetességeivel, és persze, rengeteg mese. Ezekből a mesékből keletkeztek aztán az éjszakába nyúló viták. Mert hát Ők a városi gyerekek honnan tudták volna, milyen a kútágas, vagy hogyan cseng a csikó nyakán a csengetyű? Meg egyáltalán milyen az a csengetyű? Mert otthon ugye csengő az van a ajtón, de hát az hogy kerülne a csikó nyakára? Így hát, ha csak lehetett, délutánonként elindultunk egy ismerősöm tanyájára, csikót vagy kútágast nézni. Közbe gyarapodott a tudás boci fejéssel, vagy azzal, hogy milyen madár a bíbic, aki a nádasba fészkel. Ebből lett aztán vita, hogy mégis mért nem megyünk egyszer megnézni egy sárkányt? Magyaráztam én eleget, hogy sárkányok csak a mesében vannak. Nem létezik, kötötte az ebet a karóhoz Zoli unokám, aki öt éves lehetett akkoriban. Biztosan van sárkány is, ha bíbic van!  És ahogy az évek mentek, lassan felváltotta a népmesét a tévéjáték, később a számítógép, meg a tanulás. . Ha esténként meséltünk is, már elmaradt a sárkány vagy a boszorkány vita. A szünetekben lassacskán már csak, Zoli unokám volt velem. Persze a mese az minden este „kijárt” neki.

Egy húsvéti szünetbe, lehetett akkor 6 éves, kivittem magammal a kanális partra, ahol a veteményes földünk volt, krumplit ültetni. Boldogan indult velem a kora reggeli napsütésbe, mivel este, megígértem, hogy meghallgatjuk a pacsírta énekét. Hát szerencsénk is volt, mert kellemesen meleg áprilisvégi nap volt, énekeltek, csiripeltek, kakukkoltak, turbékoltak az útszéli fákon, bokrokon a madarak, ki- ki a maga módján. Dél körül járt az idő, amikor egyszerre csak, beborult a keleti ég. Gyorsan felraktam a ládákat a maradék krumplival a kis kézi kocsira, Zoli is felkucorodott, és sietős léptekkel indultunk a falu felé. Amikor az első esőcseppek verni kezdtek bennünket, még csak a faluvégi Zelman malomnál jártunk. Ez a malom, már évtizedek óta nem üzemelt, nem is lakott ott régóta senki. Félre húztam a kocsit az útszélére és a kerítés résén bebújva, futottunk a malomházba, hogy menedéket találjunk .  A hatalmas tavaszi zápor verte a roskatag tetőt, recsegtek, ropogtak az ócska gerendák. Olyan sötét volt, hogy semmit sem láttunk. Lehűlt a levegő, dideregve szorítottam magamhoz a gyereket. Ahogy ott mocorogtam, tapogatóztam, egyszerre csak megmozdul a kezem alatt egy elgémberedett béka! Be kell vallanom, én semmitől sem irtózok úgy, mint a békától. Sikoltoztam hát annak rendje, módja szerint, aminek következtében, a gerendán fészkelő denevérek, szárnyra kaptak és apró fényes szemeiket villogtatatva, hártyás szárnyukat kitárva keringtek a fejünk felett. Az ijedségtől mozdulni sem tudtam, csak szorítottam magamhoz a gyereket. Az meg, nagy szemeket meresztve, átszellemült hangon súgta, nézd Mamám, itt laknak a sárkányok!  Mondtam neki, hogy ezek csak denevérek, de amikor az eső elállt és hazaértünk, akkor is a sok sárkányfiókát mesélte a nagyapjának. Sok éven át, ha arra vitt az utunk, Zoli unokámmal összenéztünk és cinkosan kacsintottunk, mert csak mi ketten tudtuk, hogy az a leégett ócska malom a faluvégen, a sárkányok háza!

2006,03.05.