A hájas, takarmányrépa formájú hústorony lélekben megbetegedett. Tombolt benne a megkeseredett hatalomvesztés, még egy utolsó éjszakai “megnyúzomőket”-et rendezett, aztán majdnem elsírta magát, mikor kofferjeikkel mind a hatan kimasíroztak fennhatósága alól. Ott maradt egyetlen emberrel. Mit kezd magában egy szál beosztottal?
Este, mikor rájött, hogy bármilyen hangosan üvölt, az az egy nem képes, a programba szabott időnek a többszöröse alatt, ha meggebed akkor sem, feltakarítani a hálótermet, folyosót, lépcsőket, vizesblokkot, eligazító termet, külső körletet, le akarta vakarni a falat.
Ő, a "hatalmas", vállán bádoglapokkal ékesített is kénytelen volt, újonc korának keserves idejét felidézve, felmosórongyot ragadni. Az az ember, attól a naptól kezdve nem nagyon aludt, mert ezt a szörnyű tiszteslefokozást valakin meg kellett torolni! Milyen tisztességtelen dolog úgy tisztesnek lenni, hogy nincs pattogtatni való...
Az említett hatok érzelmes búcsút vettek őrnagyuktól. Az érzelem, visszafojtott örömmámort jelentett, amit a vonaton, a kiindulás pillanatában szélnek is eresztettek. Szűk órányi zötyögés után, Szentannán - ennek semmi köze a tóhoz, Nagyvárad és Arad között helyezkedik el -, a várakozási idő alatt beszerző utat rendeztek. Az egyetlen, akinek telefonja is volt otthon, leértesítette családját, hogy a délután négykor érkező vonatnál örömmel vennék, ha - az egyetlen nem váradi hozzátartozóit kivéve -, állomáslátogatást hajtanának végre a családtagok.
Az illető még összefüggően és majdnem ilyen bonyolultan fogalmazott, ám Dorin megérkezett három liternyi rummal. Enyhe túlzás, de annyi óra alatt, egy kis jó hazaival meg sem fog az kottyanni. Férfiak vagyunk, vagy mi a szösz, motyogta az egyetlen szerb Gioca.
Peti, aznap ravasz absztinenciát hirdetett, ami részlegesen sikeredett, nem igazi szomjoltó nagyokat kortyolt, csak módjával. Az előző napok megviselték, akárcsak társait, de neki több esze volt és nem tetézte az ismeretlenbe menést még egy alkoholbeöntéssel is. Az a sárgarépa formájú, nagydarab, akit kampósszögnek is nézhettek volna, amint biztossá vált hatalomvesztése, úgy döntött, hogy a hátralévő hónapok minden ugráltatását az éjjel-nappali programon túliba sűríti. Akkor már nagyon szerették volna beverni egy duzzasztógát oszlopai közé, hogy legalább valami igazi hasznot is hajtson, mert a szadizmuson és motyogáson kívül semmihez sem értett.
Motyogni kizárólag a főnök előtt, megszeppent kisiskolásként tette, mert talán kellemetlennek érezte, hogy egyetlen épkézláb mondatot sem tud összefűzni.
Ezekkel maguk mögött, palackokkal felszerelve szálltak fel az immáron tényleg Várad felé gördülő szerelvényre. Kapatosan érkeztek. Meg kell hagyni, az egy szál telefonos, valószínűleg minden kapcsolatot és lehetőséget mozgósított, mert nem hiányzott egy családtag sem. Kofferjeik deszkázatán belül, az összes üresen maradt helyet, utánpótlás begyömöszölésével telítették, rendkívül gyorsan sült fasírozottak, rántott hús, sültek és sütemények formájában. Majd az így is szabálytalan vonatváltást nem lehetett tovább halogatni, hiszen eredeti vonatuk is éppen arra igyekezett, de még a szentannai állomásfőnöktől megtudták, hogy két órányi különbséggel egy másik is arra megy.
Peti, a folyosón könyökölve nézte az ismerős tájakat, időnként a vagon végében lehuppant a többiek közé. Különösen megbizsergette a Diószeg és Székelyhíd közötti látvány. Minden talpalatnyi területet ismert, egyszerre örült és szorult el a szíve, nagyon rég nem járt már arra. Székelyhidat elhagyva, már kevésbé ismerős síneken gajdoltak tovább. Igen kérem, akkorra már mindenki berúgott, kivételt képezett aki vásárolt, a valamiért aznap nem ivós hangulatban levő Dorin, aki vásárolt és Peti.
Kinevezett parancsnokuk, az érkezés előtt, az ablakon át,  papír repülőgépek formájában akarta szélnek ereszteni a napiparancsot, vagy ki tudja miféle rábízott emberanyagot igazoló aktákat.
Radu és Gioca középpályások maradtak, Attila nem sokat beszélt. Az utókornak nem sikerült kideríteni, hogy a rum jóságos felszívódása, vagy az akkorra időzült befordulás okán. A két középpályás lassan felzárkózott, ám Doru, a kinevezett parancsnok túllépett. Hogy min is? Mindenen!
Köpenyét kigombolta, derékszíját a nyakába akasztotta és, hogy érdekesebb legyen, a zubbonyt is hasig megkényelmesítette. Úgy döntött, sapkáját kirepíti a földeken dolgozók irányába ajándékul, mert a jóság nem ártalmas.
Rendes volt, igazi nagy szív dobogott benne, aki később, felbádogozott vállal sem keserítette az életeket. Ott, akkor, egy alkalommal, a minden részegséget meghaladók állapotát is túllépve, egy értelmes szótagot sem volt képes kinyögni.
Már Peti sem emlékszik, Szilágysomlyó állomása, de hatalmas présgép lenyomatával szorult a jaj még a részegekre is. A két józan közeli állapotban leledző felkészült minden rosszra. Nem tudták meggyőzni, hogy gombolkozzon be. Nem értette mit mondanak neki - mert közben majdnem nélkül alva ment -, ha öltöztették, ruhatéphetnékje támadt. Nem is nagyon kínlódtak tovább, lesz ami lesz alapon két oldalról megtámasztották és húzták maguk után.
A papírosok értelmében ő volt a társaság kinevezett feje. Mikor a végcélnál az állomástól a laktanyáig töfögő buszról leszálltak és előkerült a szolgálatos tiszt, az ötök az azonnali kivégzést bizonyosra vették. Az ilyen megérkezések, egy adott bódulatfázison innen erőteljes józanító hatásúak.
Míg a későbbiekben az összes szolgálatos tiszt, vasárnapi kimenők után a színjózanokat is fogdába rakatott, ha nem tudtak végigmenetelni egy odarajzolt vonalon. ez az ember volt a kivétel. Valahogy lejelentkeztek, ami a katonásat kicsit elkerülve, formájában valahogy így zajlott.
- Jó estét öregem, megérkeztünk! Valami kiképző izére jöttünk asszem, és tiszteseket akarna belőlünk csinálni. A suba bundája se bánja! Ez itt a parancsnok, most éppen nem ér rá, hirtelenjében én helyettesítem.
Dorin és Peti is ivott persze, csak ők még a bódult józanság közelségében voltak.
- Adj Isten krapekok! Hol vannak azok az izék? Te, ott hátul, ne vakarászd a homlokodat! Ma nem katonásdizunk.
- Őrnagy elvtárs...
- Alezredes vagyok, de hagyjuk ezeket a formaságokat!
- Krapeknak neveztél, maradjunk a társas krapekságban.
- Öregeim, látjátok azt a másik böhöm nagy épületet, egy pavilon.
- Igen, ilyenek vannak nálunk is.
- Ott hátul még van kettő. Talán az a másik, amelyikre mutatok a megfelelő, mert ott birizgálódik az ütegetek, ahol majd ütögetnek benneteket. Felszólok a naposnak, hogy most játsszon estést, vigyen fel titeket és legyetek éjszakások. Megdumáltuk?
- Igen papuskám. A papírok. Hé Dorin!
- Ne fáradj annyira! Látom a srác horkol. Ha bármi papír van nála, egy pillanat megmotozzuk. Ez itt kicsit meggyűrődött. E nélkül most vissza kellene küldjelek benneteket, mert itt, a papírok között ez a fő papír. Nekik is van kinevezett parancsnokuk, látjátok?
- De jó, hogy megtaláltuk! Most képzeljétek, az répaszeg, cölöpforma tárt karokkal várna... Pfuj, micsoda gusztustalanság! A takarodó elmúlt, nem baj, ha lassan elkezdünk vetkőzni. A derékszíjakat, ugye levehetjük?
- Hogyne, fiúk!
Közben megérkezett a napos, aki az egészből nem értett semmit. A többiek sem sokat. Elég suttogva történt a beszélgetés, valószínűleg azt az infót kapta, hogy itt egy rakás tökrészeg, majd holnaptól meglatolnak, de a ma estét elfelejtjük nekik.
Ám ekkor, a napos napot ragyogtatott minden beszédértő fülébe.
- Nem fog menni, alezredes elvtárs jelentem, mert reggel...
- Ja... Különben nejed vigyázz! Az öreg katonák indulnak munkára. Ezek a fiúk mázlisták...
Reggel fél nyolcig aludtak. Már mindenki rohangált az emeletes ágyak között, Dorin hevesen érdeklődött, mi is történt az este. Megpróbáltak minél szabálytalanabbul be nem állni egyetlen felsorakoztatásba sem. Az öregek pattogtak, mert indult a különjáratuk, ami távolabb esett a város határánál. Egyik-másikuk megjegyezte, hogy ej de megnyúzná őket, felfényesítené az ágyak alatt is velük. Most kell elmenniük?
Lassan minden kitisztult. Érkeztek még innen-onnan újoncok, és az egy darab tizedes, ha nem is percek, de órák alatt rájött, hogy jobban teszi , ha elfelejti a rendfokozatát. Így adódott hat heti elő-szabadság, kerítéseken belül. Az a hat ember harmincnégy éve olyan barátságba forrott, minek következtében egyikük egy húsz perces újralátásért -nevezhetjük úgy is láthatásért -, hatszáz kilométert vezetett.
Akkor gondolta át Peti, hogy sem az általános iskolában, sem a gimnáziumban, sem az egyetemen, vagy munkahelyen, a huszonnégy órán át, a nap huszonnégy órás egymásra utaltságból és összetartásból, sehol sem kötődnek  ilyen szoros barátságok.