Ekkor kezdődött volna gyalogosunk aranyélete, ha jól rávert, három óra alatt befejezte a kiadott szakasz berakását, aztán heverhetett volna. De ő, az a besózott, munkálkodhatnék típus volt, aki belehal, ha nem lapátolhat, ezért új munkaszakaszhoz fogott. Majdnem agyonütötték érte, hiszen így azonnal megemelik a normát és az senkinek sem kell. Ezért a lemaradtaknak segített, de a legjobban akkorra készült ki, mikor már mindenki el tudta végezni a magáét négy óra alatt.
Mit fog csinálni a nap többi húsz órájában? Rendben, egy, vagy két órát, esetleg hármat alszik. A kártya életidegen tőle, beszélgetni nem tudott, nem is nagyon akart, mert társai, a börtönviselt analfabétáktól, a túlburjánzott intelligencia megszámlálhatatlan osztálya között osztott meg.
Nem tudta hová sorolni magát. Nagyon szerette, mikor a nap végén, hálókörleteiket motor meghajtás helyett, maguk taszították a ledolgozott szakasz végére. Hamar rájöttek, jobban teszik, ha túltolják egy picit, így másnap több idő marad a lustálkodásra, télen szalonna sütésre.
A barakkok mellett gyönyörűen lehetett a tűz körül melegedni. Ő csak ette magát, mert hihetetlen, de képesek voltak nyolc teljes órát végigdurmolni. Pedig ő életében nem aludt annyit, előfordult, hogy egy hét alatt jött össze neki. Ebből a szempontból rendkívül szerencsés tulajdonsággal áldotta meg az Isten.
Igaz, az a tizennégy órás zötyögés, átszállásokkal, több személyvonattal, majd két napot lefaraghatott volna eltávozásának időhosszából, ezért most a melankóliát abbahagyva, már nem a feszes, irigyelt, kőfalú laktanyák jól képzett és mindig unatkozás mentesített lakóin merengett. Még csak a nagy lapáton, sóderen, cementen, csákányon és a gödörásás nélkülözhetetlen ásóján sem.
Úgy döntött, az okos ember - olyan, mint ő - képes megnyújtani az eltávozást. A vonat Csonkasünyegen állt csak meg, de faluja mellett természetesen lassítania kell. Ez ott, azon a vonaton, ez általa alakította szabály volt.
- Honnan jön katona?
Megrezzent. Hirtelen olyan lett az arca, mint egy pánikbeteg nyúlé. Bár értette a kérdést, de csak biccentett. Ennek a borzas bajszosnak sincs jobb dolga, mint hogy vele foglalkozzon, gondolta.
- Mondjad már fiam, hol állomásozol, milyen fegyvernemnél potyogtatod a könnyeidet?
- Igen – mondta határozatlanul.
- Látom meg vagy szeppenve. Vár a jó anyád, sorsodat javító gyöngykönnyekkel.
- Anyám...
- Mondd már, hol szolgálsz?
- Én szolgál, én katonás...
- Te Mitre – morogta egy másik bajszos- ez a krapek nem ért románul.
- Rájött...
- Ért román!
- Jól van fiú, menetelj csak hazafelé, mert téged is úgy vár anyád, mint a... Na ebbe most ne menjünk bele!
- Vár!
- De szépen tudsz egy szóban válaszolni, inkább merengjél.
A merengés szót nem értette, az egészből annyit szűrt le, hogy végre békén hagyják.
- Reng, reng, én reng!
Mitre és Ioan is megállták röhögés nélkül. A teljes igazság kedvéért, lehetetlennek éreztek egy apró mosolytalanságot. Leszállásuk előtt még odaszóltak.
- Sa trajesti soldat!
- Szötréc!
Ekkor a mosoly egy kicsi felhangosodott és egy harmadik leszálló még odabökte.
- Ai grija baiete, Doamne ajuta!
- Ajuta, szötréc!
Válaszolta, majd eldöntötte, hogy a hátralévő szakaszon - függetlenül attól, hogy a seregekbe nem szokás hallás károsodottakat besorozni -, ha a hadseregben képes volt majd tizenöt hónapon át hallgatni, eljátssza a némát.
Tíz órát sem száguldott, amikor Repkefalva közelében, a nagy kanyarban terveit aláaknázva, minden lassítás nélkül robogott tova a vonat. Kitárta az ajtót ugrásra készen. Cseppet megijesztette a mellette vágtató távírópóznák látványa, ám nagyon szeretett volna hazamenni. Ugrott!
Súrolta az egyik oszlopot, de csak picit, annyira, hogy a zubbonya összes gombját letépje. Egyetlen kugligolyó sem gurult a tekepályákon szebben, mint ő a töltésen. Egy alkalomra kapott, agyonhasznált díszegyenruhája ripityára szakadt. Lábai is összezúzódtak ugyan, de ez kevésbé kesergette. Megtapogatta holmiját, és úgy döntött, minden megjavítható, csak át kell menni a hegy mögötti völgyben megbújt falujába, ahol majd anyja tűvel, cérnával terepszínűre varrja.
Nem volt nyugodt, ment mint egy távgyalogló. Akár egy vakondtúrást, úgy lépte át azt a hegyet és három nap múlva nem csak az egyenruhája vált terepszínűvé, hanem valami más is. Ami korábban egységesnek látszott, toldott, foldott fércelmény lett. Sem ő, sem a külvilág nem érzékelte, de akkor, ott az ugrás előtt, a lelke még olyan volt, mint egy leány érintetlen ártatlansága. Visszafelé már egy nagy belső pacát hordozott, amit egyszer remélem lesz ereje felismerni.