Ezzel a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus által kiírt pályázaton a 11 második helyezett között voltam, akik bekerültek az antológiába, és ajándékcsomagot is kaptunk.

                                                        A jó pap is holtig tanul

 Három évvel ezelőtt, a fiam mosolyogva, magyarázza nekem, milyen jó lenne, ha volna komputerem, mert az interneten sok adathoz hozzáférnék, esténként, amikor magam vagyok, ne mindig a televíziót nézzem, vagy a régen olvasott, de részleteiben feledésbe merült könyveimet bogarásszam. Különben is az én koromban, ezzel az agyműködésemnek is jót tennék. A feledékenységem ellen igazi orvosságot szereznék ez által magamnak.

   Tévedés ne essék, nem az én feledékenységemről, és tudásom gyarapításáról lett volna itt szó, hanem az én fiacskám, aki 43 éves, új komputert szeretett volna magának venni, az övét, ami akkor már majdnem négy éves volt, azt rám akarta sózni.

   Kezdetben tiltakoztam, mondván, nem tudom még kinyitni sem ezt a technika vívmányát, nem hogy még használjam is. Keressen magának mást, aki megveszi.

   Nem olyan könnyű az én fiamat lerázni. Azzal hozakodott elő, hogy épp most indul egy esti tanfolyam, ahol megtanulhatom az alapvető műveleteket, nem drága, azután meg, ha valamiben megakadok, majd ő segít, vagy a lányom, de még a fiú unokám is segítségemre siet.

   Természetesen jó borsos áron megvettem a masinát, közben négy hónapos tanulásba kezdtem.

  Nem sok hiányzott, hogy azt mondjam: Isten áldja, engem ez nem érdekel. én nem komputer javító akarok lenni, csak írni és használni szeretném.

  Szerencsére a lányom is ott dolgozott abban a teremben, ahol az oktatás folyt, és egyre csitítgatott az előadások után. Abból, amit kezdetben hallottam, egy kukkot sem értetem, de voltak ott fiatal, egyetemi hallgatók, asszonykák, akik bevallották, amikor rájuk kérdeztem:  bezzeg ők sem értenek egy szót sem. Már majdnem hívtuk a főszervezőt, változtassanak már a menetterven, mert az idő halad, mi meg csak ülünk, és bámulunk, mint borjú az új kapura.

  Végül is megszületett a gyakorlati rész. Az előadónk, egy fiatal, informatikus egyetemista volt, aki talán még levegőt sem vett, csak mondta, mondta a magáét. Azt hiszem, a legnagyobb bajban mégis csak én voltam, pedig gyorsan tudok írni, de nem tudtam követni a tanácsait, hogyan kell egyes műveleteket elvégezni. Nem voltam az egyetlen, csak, senki sem mert szólni. Nos, egy ilyen versenyfutásos-időmagyarázat alatt, felfordult bennem a kisszék, és nem valami bájosan, és illő nemben felszólaltam.

  „Álljon már meg egy pillanatra! Amit most elmondott, az elszállt a levegőben, lehetetlen lépést tartani ekkora gyorsasággal. Akkor minek ülünk itt? Nehogy azt higgye, csak én vagyok lemaradva vén fejemmel, da a többség nagy része sem képes követni. Magyarázzon már érthetően, lassan és gyakoroljunk is már ezeken a gépeken, ne csak holmi sémákat lássunk.”

   Szerencsére volt hatása a felszólalásomnak, bár a lányom szerint, amit mondtam, az helyén való volt, de a hangsúly már a durvaság határát súrolta.

   A tanfolyam végén vizsgát tettünk, amin egyetlen egy hibát követtem el. Volt olyan is, aki gyerekem lehetett volna, de elállt a vizsgától.

    Kérem szépen, a fiamnak a legmodernebb komputere lett, nekem is olyan, amit még mindig használok.

    Nyugdíjas lévén, neki láttam leírni a múltam főbb eseményeit, majd egy csokorba kötve kiadattam a könyvem a Novum Verlag kiadónál, amit soha sem bocsátok meg magamnak, mert rosszabb helyre nem is fordulhattam volna.

   Megjelentettem a harmadik könyvemet náluk, és a csalódás azért nem vette el a kedvemet.

   Elkezdtem írásokat küldeni több internetes irodalmi újságnak, és örömmel vettem tudomásul, nem csak írok, de mások írásait is olvashatom rendszeresen.

   Az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy nem egyszer telefonáltam a gyerekeimnek, vagy az unokámnak: mit tegyek, megjelent egy ilyen vagy olyan felirat a képernyőn, vagy lefagyott a gépem, vagy amit írtam elment a semmibe. Ilyenkor jött a válasz: ikszeld ki, már megint mit műveltél, ezerszer megmondtam mentsd le az írásodat. Ha őszinte akarok lenni, ma sem tudok képet feltenni az írásaimhoz, és hálás vagyok a szerkesztőknek, mert megteszik helyettem. Ezzel sokat segítenek nekem.

   Most már el sem tudom képzelni az életemet a komputer nélkül. nem csak internetes barátnőkre, barátokra tettem szert, de élőben is találkoztunk nálam, és ez nekem nagyon sokat jelentett. Új ismeretségből, igazi barátság alakult ki, vagy elmélyült az ismeretség személyes kapcsolat útján. Ajánlatok jöttek a barátnőtől, amiket megfogadtam. Felhívta a figyelmemet, melyik irodalmi és művészeti portálon érdeme részt venni. Sikerélményben is volt részem, nem is egy. Két első díj, egy második, oklevél, kiemelt írás, könyvbe megjelentetett írás. Van hét antológiám, amibe a szerkesztők kérték és választották ki az alkotásomat. Kell ennél több? Hálás vagyok a gyerekeimnek, mert valóban nagy lépés lett ez az én életemben.

   Mindig is híve voltam nyitottnak lenni az újításokkal szemben. Azért nem gondoltam volna, milyen mély hatással lesz rám a komputer használata.

   Az írás és olvasás mellett, az interneten gyorsan választ kapok olyan kérdésekre, amik után kutatni kellene a könyvtárban vagy a szakirodalomban.

   Gyorsan és sok helyről megtudhatom a fontos politikai eseményeket.

   Használhatok ingyen idegen szavak szótárát, amiket ha meg kellene venni, bizony mélyen a zsebembe nyúlhatnék, de az eléggé sekély..

   Betekintést nyerek más országok szociális problémáiba, amik nagyjából megegyeznek az itthoniakkal.

   Ami nagyon fontos, művészeti alkotásokat nézhetek meg, festőművészek képeit, galériákban elhelyezett művészi alkotásokban gyönyörködhetek, és olyan ismeretlen tájak szépségei tárulnak szemem elé, amiket az internet nélkül soha sem látnék meg.

  Most már olyan tudásnak vagyok a hatalmában, amit másoknak is ajánlok, ahol a fiataloknak van gépük, biztatom a kortársaimat, kapcsolódjanak be az internet világába, és az egész földkerekség nyitva lesz előttük. Nem mindenki fogadta meg a tanácsomat, de akit sikerült rászednem, az ma is hálálkodik.

   Igaz, az én fő területem az irodalom, és örömet szerez, ha olyan alkotást kell elemeznem, amit például már nyolcvanöten elolvastak, de nem volt hozzászólás. A visszajelzés pedig jól esett.

Ami engem illet, amíg az egészségem megengedi, írok, internetezek, meg az unokáimmal foglalkozok.

   Nem csak az internetből áll a világ. Azon gondolkodtam, miért nem szerveznek idős embereknek például gyalogtúrát, ahol senki sem érezné magát kényelmetlenül, mert lemarad a többitől, akik fiatalok. Akik olyan vidéken élnek, ahol megteremnek a vadon élő gyógynövények, miért ne lehetne megtanítani az időseket a fiatalokkal együtt, melyik hogyan néz ki, mire hat jól a szervezetben. Ha nem is kellene eldobni a gyógyszert, de enyhíteni lehetne az időskori tüneteket, és a gyógyszercsökkentés anyagilag is, meg egészségi szempontból is sokat jelentene. A fiataloknál meg a betegség megelőzése fontosabb a betegség gyógyításától.

   Amit még nagyon fontosnak találok, az pedig a következő: ha egyedül él egy idős ember, az nem jelenti azt, hogy magányosnak is kell lennie. Márpedig, ha nem érzi magát elhagyatottnak, nem lesz depressziós, nem gondolkodik negatívan, és ezzel nem lesz senkinek, a társadalomnak sem a terhére.

   Amiről meg vagyok győződve, az pedig a következő: idős korban is jól jön a tanulás, legyen az bármilyen téren, mert a látókör tágul, sikerélmény nem csak a gyerekeknek, a felnőtteknek is kell, és ami a legfontosabb, ha szerető barátokra, vagy hasonló érdeklődésű emberekre tesz szert valaki, felfrissül nem csak az agya, de az élete is mindenképpen. A környezetére nézve, pedig kellemes, szeretetre méltóvá, és nem nyafogóvá válik.

  Van egy nagyon jó közmondás: Csak az üres kalász tartja fenn a fejét.  (nota bene)

  Minél többet tud az ember, úgy van vele, mint a jó pap,aki holtig tanul. mégis bután hal meg.