Fangara, a nagy fülű, hízott, egyre őszebb hajzatba boruló, öregedő patkány, egy spárgán egyensúlyozott. Rettentő rutinjával már röhögött a macskák próbálkozásain, rögtön ki is nevezte magát fő-kötéllakónak.
Előbb arra gondolt, hogy gyönyörű, ám nem kacsalábon forgó huzalját szétrágja mérgében. Jobban szeretett volna, egy olyan igazi hápogólábasat, még ha nem is forog. Tudomásul kell venni, hogy kötéllakásoknál ez nehezen jön össze...
Odébb, a rúd túlsó oldalán egy macska csimpaszkodott, mert ez a kötél többszörösen rögzített volt. Mondhatni, Fangara szomszédjává lett ez a vakarcs. Ő gond nélkül, szinte vágtatott kötéllakán és elharapta a zsinórt. Hadd pottyanjon a nyávogó! Tudta, úgysem bírja megfogni.
Másfelől, a vakmerőség látszatát sem keltette. Nappal, igen későestig, míg az emberek a szabadban bóklásztak, felfüggesztette kül-lakását, és ott élt ahol a többiek, a házak védő csuklyája alatt. A hajnal első pírja előtt, irulás nélkül vágtatott vissza a lukba. Az a huzal, mégis az övé volt.
Szép nagy családjával, tökéletes hangzású kötélpengetést tudtak volna összehozni, ha akarnak. Elővigyázatból, nem nagyon hemzsegték túl, az emberi dobhártya alsó határán még érzékelhetőt. Eszük ágában sem volt nyugtalan éjszakához. És ez az izéegér, már hanyatt fekve himbálózott kötelén, kötelék nélkül.
Családtagjai, roppant karmú, hű feleségét leszámítva, mind lecsúsztak a rudak valamelyikén, mint tűzoltó riadókon, vagy a papa egyszerűen kirepítette őket, és nyekkenéssel vágódtak a propeller billentyűzetű, éjszaka is zizegő élet sűrűjébe.
Fangaráról gyerekei sem tudták mérhetetlen kapzsiságát, ugyanis a patkánykapzsiságnak még felfüggesztett mértékegysége sincs. Mérőeszköz egyáltalán nem létezett... De ő, miután a társai, sőt a macskák is rájöttek a lehetőségre, megengedte, hogy visszakötözzenek eredetileg lerágott lakókötelükre. Előzetes soványító kúrán átesve, lágy, ősztenorbőgéssel, két öklömnyi maciszemek szúrásával, félhavi elemózsiájának biztosítása ellenében kiadta a visszakötözés útját.
Nem, nem adta ki senki útját, hanem kötelének jobbra és balra eső nyúlványait engedte át a lógni vágyóknak.  Nem mindenki volt függés független... Egyeseknek tényleg nem jutott máshol éjszakai menedék. De ő, és elpattintott - később nagyon is elrendezett - gyermekeinek bő bundájú édesanyja, a kapzsiság szabálytalan leplezetlenségébe estek.
Sokáig nem jöttek rá, hogy erről mások is tudomást szereztek, mert búsás bundában prémtelenedve, a saját szemüket tollseprővel meghintő önáltatásban, a közmegbecsülés mosolygós alakjainak sejtették és sejttették magukat. Legalább olyan kacifántosan, amilyen kacifántos élethelyzeteket hoztak össze.
Ám befuccsoltak, mert a kötél elrágásának kilátásba helyezése után, főtőszomszédjuk nem volt hajlandó - az immár rég két fél havi - étekadagot, két kétszeres zabál abálásra megemelni. Tudniillik az oldalspárgán nem nagyfülű, iázó csacsik laktak.
Kötelespocunk, minden nap rágott egy keveset, persze amazok visszarágtak. Ekkor, stratégiát váltva, Fangara és Fangaráné, a leszállás alacsonyodásába estek, és a kötél túlsó oszlopát kezdték el szétrágni. Szomszédai odaszóltak.
- Kötélen török-ülő húgommal, kerestünk családomnak egy gyönyörű, békákkal teli tó fölött átlendülő szárítókötelet. Vegye úgy, hogy elköltözünk! Csupán egy kis haladékot kérek, mondjuk három hetet.
- Rendben – mondta Fangara, nem túl meggyőző hangon.
Már igen sok minden kapirgálta az orrát. Nagyon szerette lebegő szomszédjait szekálni, és a világ összes kötelét sajátjának tekintette. "Miféle alapon keresnek ezek, bárhol, bármi zsinórozott lakást?" Gondolta, és megtörtént a haditerv kigyártása. Ugyanis elméletileg - a gyakorlatban sohasem gondolta volna végig, mert rosszul lesz -, elesett volna... Éppen a hasára.
Az előre kifizetett, két havi - bakelitlemez méretű - hizlaló adagot vissza kellett volna térítenie. Ilyesmi az ő fogalmi körében nem létezett! Hiszen van bevétel, beadás, kivétel is van, de azt úgy hívják, hogy Fangara. Az ő bundás patkányzsebből, még a legmélytengeribb búvármódszerekkel, és partizánakcióval sem lehet kivenni, amit már bezsebelt.
Bánta az igenmondást a haladékkérésre. Ugyan, azt is tudta, hogy pillanatok alatt lesz új kötélbérlő. Egy, macska már rég odaáhítozott, majd jókat röhög rajta, amikor egymásután zuhan alá, mint egy hízott mangalica.
Kitervelte! Várt, amíg kötélen ülni vágyó henger szomszédja egyedül marad. Átment hozzá, és tűhegyes fogaival nekiállt rágni a fülét. Amaz sokkal fiatalabb és jóval erősebb volt, de Fangara valóságérzete, komplett valótlansági együtthatóvá alakult. Beleharapott a - már ellenségének érzett -, szomszédkötélen ülő farkába és pillanatnyi egyensúlyvesztése közben jól hason harapta.
Bár ne tette volna! Szerencse, hogy a nagyon béketűrő szomszédot, vagy bérlőt - nem tudom hogyan kell ezt pontosan nevezni - szúrt ki magának, aki nem nagyon szúrt ki vele. Reflexeiben sérült kötéllakója, villanó, másodperc töredéknyi ideig tartó le-felugrással szerzett szigetelőszalagjával otthonára erősítette. Továbbá lábait tördelve kérte, ne visítozzon ha kell, ha nem, mert kénytelen Fangaráné asszonyt is, a türelmi idő teljes hosszára, hosszában felragasztani.
Jött a nappal, nagyon elsurrant volna a mélyen tisztelt pár, de nem tudtak. Iszonyatos szerencsével gyakorolták a meg nem mozdulást, ezért kötélgörcsnek látták őket és megúszták. Lassan eljött a szomszédok költözésének ideje, amikor aljas, alantasnak vélt, de jól kicsinált szomszédai, a tényleges eltávozás feslett bundájára léptek. Hogy el ne felejtse, még az orrára ragasztották a visszajáróra emlékeztető cédulát.
Fangara úgy érezte, hogy belehal. Nem hajlandó sem fizetni, sem visszafizetni! Még aznap este beköltöztette a kis, pufók, szerencsétlen macskát. Szegényke nem tudott patkányul, ezért csak annyit látott, hogy felragadt életmódváltás történt. Az előzőek eltávoztak. Nagyon éhes volt, akárcsak Fangara és Fangaráné. Nem bírt magával, nagyon szerette az egereket. Óriásra tátotta a száját, hiszen ezek a fülönfüggők is - szerencséjükre - egérméretűre silányodtak. Tehát, a közben megszáradt ragasztószalag fogságából kivágtatva, legalább az életük megmenekült.

Mi ebből a tanulság? Az élet szép, még ha kirágták alólad lakóköteledet is. Fizetni nem fogunk, mert mint látjuk a lesoványodás hatalmas előnyökkel jár. Majd visszahíznak és új meg új, sőt még újabb köteleket szereznek! Ki tudja, mi mindenre viszik még, hogy az egypár meglévő mellett, számtalan virtuális harácskezeikkel, folyamatosan növekvő tendenciával jó sokakat megkönnyítsenek. Vagy egészen más...