Visítva rohant fel a póznára az apró, szilvás gombóc méretű - ugyan ebek közt hatalmas - bernáthegyi kutya. Lent, egy megvadult, kisebb szekrény méretű vadmacska, bömbölve nyávogott. Fogait vicsorította és két mellső lábával az oszlopnak támaszkodott. Majd szétrobbant a dühtől, amiért a macskák nem tudnak fára mászni.
A kutyák között óriás bernáthegyi, teljes erővel kapaszkodott körmével, de a belső feszültség, ami az állandó macskák elől menekülés következtében felgyülemlett, majdnem megfojtotta. Remegett, és bár a cseresznye-, barackmag, szilvaszem és dió nagyságú társaihoz képest hatalmasnak számított, mégis, a legkisebb macskához mérten is tökéletesen versenyképtelen súlycsoportban volt.
Inaiban remegett, és üres tojáshéjnyi testsúlyát úgy érezte, mintha ólom volna, nem bírja tovább, le fog zuhanni és egyenesen a lent hőbörgő, nagyra tátott szájú, agyaras macska mandulájára, ahonnan nincs visszaút.
Akkor pillantotta meg szeme sarkából a dróton üldögélő galambot. A vadgalambok valamivel többet és mélyebben alszanak, mint veréb nevű madártársaik, akik másodpercekkel is beérik.
A bernáthegyi még visított egyet, majd a biztos benyakalás elől, fába vájt karmaival teljes erőből lendítette magát a galamb nyakába. Az, úgy igazán fel sem ébredt, mert a kutya testsúlya alig haladta meg egy kisebb pihéjét. Szundikált volna tovább, ha az a pánikszerű kapaszkodás nem folytatódik.
A bernáthegyi képtelen volt nem oszlopnak nézni a tollas nyakat, ezért belemélyesztette karmait.
A galamb arra ébred, hogy a feje búbjától lefelé, szárnycsúcsa fölöttig mindenfele viszket. Csapott kettőt, hármat, amitől a hatalmas termetű kutyánk, még kétségbeesettebb kapaszkodásba kezdett, majd a galamb, az ismeretlen parazita eltávolítására szánta el magát. Felrepült és a világ összes műrepülőjét meghazudtoló, csak madarak képességével hullámvasutat, légi parádét, zuhanó bombázást, tengelypörgést és háton repülést összekeverve, végre elérte, hogy ott a magasságban, az egyre duzzadtabb rettegésű kutya aléltan engedje el. Elájult, s bár testét ide-oda fújta a szél, mégis, viszonylag kiszámítható irányba süllyedt csendesen.
A macska bődült kettőt, hármat és mint egy bika elkezdett vágtatni, hogy a landolás pillanata előtt, a megfelelő helyen legyen tátott szája. Behelyezkedett. Az eb csak nagy ritkán eszmélt fel egy-egy másodpercre ájultságából. Látta hová fog pottyanni, de már nem bánta. A lényeg, hogy ne levegőben pörgesse egy begorombult galamb, sem a szél, hanem ott legyen mélyen, ahol szokott. Akár egy macskagyomorban...

Az éppen leválasztott kiscicát aggódó szemekkel bámuló - gondoskodás programra beállított - bernáthegyi, hatalmas nyelvével végignyalta, majd odatelepedett, hogy ráncos nyakaljának tokabundája, takarója lehessen kis barátjának. A kiscica nyávogott néhány igazi cicakesergőt, mert visszahozhatatlan szépségű álma, amelyben az utálatos kutyák menekülnek a macskák elől, dugába dőlt.
Kis, csipás szemét lehunyva próbálta továbbálmodni rövid életének eddigi legszebb álmát. Bár nem félt a kutyától, mert hatalmas ereje és a testméretkülönbség ellenére, volt oly botor, hogy mióta emlékszik, csak dajkálja, jobban, mint annak idején saját kedves anyukája. De mégis kutya!
A gazdára nem féltékeny, őt a macskát ne szeresse senki, még ha ilyen pici is, kivéve arra a rövid időre, amíg kedve szottyan és megengedi. Aztán karmol egy jó nagyot, legyen bármilyen "cuki" is - amilyen még nem is volt soha - a gazda nevű beetető. Tudomásra adja, hogy eddig és ne tovább. Ám hiába kapta meg minden nap, pontos időben szükségletének többszörösét, mégis egy nagy, táperő konkurencia lihegett rajta. Összeszorította apró, csipás szemeit és némi kesergéssel megpróbált ugyanabba az álomba visszaszenderedni, amiből felébredt.