‎"Megosztok veletek egy kis sztorit. Boros Laci, csóri ismerősöm Győrben rekedt, még most is ott van munkaügyben. Egy győri spéci panzióban szállásolták el őket nagy hirtelen,olyan helyen, ahol alsó hangon 25 rongy egy szoba per éjszaka. Laci arról számolt be, hogy a panzió tulaja elküldte a fizető vendégeket, akik be voltak jelentkezve, foglalt szobákkal (gondolom, azért megoldották úgy, hogy akinek tudtak, telefonáltak, hogy egyáltalán ne is jöjjön) és teletömték a szobákat szerencsétlen átfagyott népekkel. Ingyen. Kaját, mindent kaptak. Ingyen. Wifizhettek, ingyen. A recepciós elmondta, a tulaj ilyet csinál néha, mert van szíve.

Két nap alatt vagy félszáz hasonló történetet kaptam.

Valaki írta, hogy történelmet írunk két napja. Írtam neki vissza, hogy nagy szavak ezek, de ki nem szarja le, akkor legyenek nagy szavak. Nem csak a tisztelt házban ülőknek, meg a koszorúzóknak szabad nagy szavakat használniuk. Olyan szimbolikus, hogy mindez éppen forradalmi évfordulón történik velünk. El tudom képzelni, hogy 1848-ban az egyszerű nép teljesen így viselkedett. Vitték a sebtében levágott csirkét, meg a borocskát a falu határában harcoló huszároknak, a labancot meg ott gáncsolták, ahol tudták. Kis különbség persze, hogy most a hirtelen rossz idő és a döntéshozói inkompetencia az ellenség, nem a szuronyosok, ráadásul most még a labanc is mellettünk áll, hómarókat, egyebeket küld.

VAjon tudunk majd valamit kezdeni saját történelmi pillanatainkkal, Megvan még bennünk ez a képesség?

Vagy elveszett már rég 1848-ban, 1956-ban?

Köszi, hogy elolvastátok."