Itt és most2013.03.17. 16:26, csárádi edit
"-Te mit szoktál csinálni akkor, ha minden összedőlt körülötted, és mélyen magad alatt vagy?--Uram, én olyankor dolgozni szoktam." / Updike/
Mindig a nyugalomra és biztonságra vágytam. Mindig. Éveken át éltem vibráló feszültségben, állandón ugrásra készen, egy veszett állat állandó ugrási kényszerével, hajszolva, űzve, hajszolva, űzetve. Számosszor értem a szakadék szélére, a teljes kétségbeesés határára. Átlépni a vonalat egyszer mertem. Mélyüres feketeségből bukkantam fel, semmi sem változott. Évek alatt beszűkültek igazán nem is lévő emberi kapcsolataim, bár sosem vágytam nagy baráti körre, egy-egy ember megmaradt mellettem. Talán nem is volt, nincs is többre szükség. Gyerekként, kamaszként, felnőttként soha nem volt hivatástudatom. Majd negyven évnek kellett eltelnie mire tudatosodott: életcélom, hivatásom a segítés. Adni és adni. Próbálok nehezen küszködve megtanulni dolgokat. Sokszor hibát hibára halmozva. Jót akarok, mégis néha a fordítottja működik. Nem próbálom sem bűntelennek, sem hibátlannak mutatni magam. A hiábavalóságoknak soha, semmilyen értelme nincs. Mégis vannak a szívmélyen lapuló kérések, kívánságok, amiket csak a párnáknak sírok el.Iloár angyaltestvérem ilyenkor áttölel, néha érzem is, neki, csak neki üvöltöm el a lélek-mélyem kéréseit, csak ő látja, hallja szívmélyi zokogásom, hogy reggel a munkatársnőm mosolyogva mondja:-milyen kipihent vagy!-Soha, senki nem tudja az átsírt hajnalok szívszakadásait.Életemben egyszer, egyetlenszer vetettem le minden lélek-szirom virágruhámat. Héjról héjra, tudva mindez édeskevés. Az igaz szerelem mindig szívszakító. Nekem beteljesületlen is. Nincs ezzel semmi baj. Ez is elmúlik. Mint az ölelés gyöngyszín, önfeledt pillanatai, a teljes öntudatvesztés, feloldozás, feloldás, odaadás...Aztán jön a reggel, betemetem, előhúzom mosolyom, hivatástudatom, munkamániám, és belevágok a napba. A hétvégék néha hosszúak, a tanulás, néha kimozdulás segít. A macskám sokat segít. A hasamhoz gömbölyödik, vagy az ölembe simul, végtelen nyugalmával kiveszi belőlem a feszültséget, fáradtságot, fájdalmat. Nem tudom hihetek-e bárkinek. Hiszen van tükröm. Naív vagyok, időnként megégettem magam. Apró dolgok ezek, mégis az apró dolgok fájnak a legjobban. Eljöttem az előző életemből, hogy a céljaim megvalósítsam. Sokszor szárnyalók a napok, néha nehezek, földre húzók. Szeretem ezt a várost, és ha néha idegennek érzem magam, csak a belső bizonytalanságom miatt van. Mindig ide vágytam. Hát itt vagyok. Bízom és remélek. Felállok, mert fel kell, és menni kell tovább. Rossz tulajdonságom a sok közül, hogy akkor is küzdöm, ha nyilvánvaló, hogy vesztettem. És nem hátranézni, vagy nem olyan sokszor. Néha nem megy. Leragadni a múlt ragacsos-méz ingoványában lehet, de nem visz előre. Már nem lehet megváltoztatni. Időnként a szép emlékek ezüst fénypalástba vonnak, a rosszak feketébe. Lehetetlen néha nem emlékezni. A sajátjaim. Jönnek szépen a nyomomban. Megyek a jövő felé, van célom, emberek jönnek velem, néha megfogják a kezem, néha elengedik, segítenek. Pénzistennel nem vitatkozom. Vele nem lehet. A harcot feladtam, bár eleve nem is vívtam vele. A mai napig nem szeretem. Ha volt kifolyt néha a kezem közül, vagy görcsösen próbáltam magtartani. Egyik sem jó megoldás. A macskámnak szilveszterkor megígértem valamit. Be fogom tartani. Oscar Wilde mondta: "Ha Isten meg akar büntetni bennünket minden kérésünket teljesíti."-Nekem csak azokat kell, amiket tiszta szívvel kértem. És ha belegondolok, azok eddig valóra váltak....
|
Meghatottan ölvastam írásodat, és rá jöttem, hogy akár én is írhattam volna ugyanezt!