2014.11.05. 20:21, Közzétette: Kepes
Szerző: Tanács Gábor
Csanádpalota olyannyira a művészetek fészke, hogy még a tolvajok is csak tollat és szépprózát lopnak. Riporterünk jegyzeteit is meglovasították, ezért aztán a mi derék tollforgatónk kénytelen volt emlékezetből írni. Hogy jól fog-e a feje, azt döntsék el a csanádpalotaiak.
Fotó: Kállai Márton
Németiné Kodrán Erzsébet élő költőnő azóta nem tudja elvágni a tyúk nyakát, mióta nem kell a férjére főznie. Lánykorában sem arról volt híres, hogy milyen jól forgatja a böllérkést, ellenben a Madách-évfordulóra mérgében megírta Az asszony tragédiáját – na nem az egészet, csupán másfél oldalt –, most meg kiflisütésre tanítja Lolát, a francia menyasszonyt, aki az unokájához készül feleségül. Hogy Pösze néni élő költőnő, az elsősorban onnan látszik, hogy két kötete is van, nem beszélve a Palotai Krónika hetvenes évekből megőrzött példányairól, amelyekben már versekkel szerepel – holott egész életében téeszben, gyárban dolgozott. Ha az embernek már az öreganyja is olyan ravasz volt, hogy haláláig elhazudott a korából tíz évet, akkor semmin sem kell csodálkozni. A nagymama kilencvennégy évesen nyolcvannégynek adta ki magát az egész család előtt, és ha megholt egy hetvenéves a faluban, fejét csóválgatva mondta: „A’ már odavaló volt.” Mikor ő is odavaló lett, előkaparták a születési bizonyítványát. Költő, hazudj, csak rajt’ ne fogjanak – kíváncsi vagyok, a nagypapa tudott-e arról, hogy felesége tíz évvel volt öregebb nálánál.
Térkép
Csanádpalota nagyközség annyira a szélén van Csongrád megyének, hogy az már majdnem Békés. Több mint háromezer lakossal, valamint azzal is büszkélkedhet, hogy a határában található Csigapusztán zajlott 1514-ben a nagylaki csata. Hogy akkor miért nem csigapusztai csatáról beszélünk, az egyike a történelem nagy rejtélyeinek.
Ha már galamb, legyen strasszer, olvasom Kodrán Sándor tárogatós és galambász hajlékában a szakkönyvben. Nem családregény ez, hanem faluriport, de mit tehetek én róla, hogy a Kodránok mindenbe beleütik az orrukat? Sanyi bácsi a pufók, barnás színű strasszergalambot tenyészti, hogy milyen eredménnyel, azt nálam talán illetékesebbek döntötték el, amikor ez ügyben a polcát telerakták serleggel. Nekem nem kéne olyan madár, amely úgy burukkol, mint a körfűrész, ellenben a kétszázötven éves tárogatót rettenetesen irigylem, nemkülönben azt, hogy az ősz bajszú riportalany nemcsak a galambversenyen zsűrizik, amikor épp nincs madárinfluenza, de a böllérversenyen is. Egyébként traktoros volt, amíg az akkori körzeti orvos ki nem jelentette: „Még négy-öt ilyen év, Sándor, és mehetsz a parajba.”
Sanyi bácsi inkább a nyugdíjba ment.
Csanádpalota mindig bőven termette a művésznépet: vegyük egynek Kelemen Lászlót, az első magyar nyelvű színház igazgatóját, aki, miután a színházcsinálásban tönkrement, idejött kántortanítónak, és egy részeg kocsis egyházi küldetése során az árokba fordította, állítólag a kincstári ispán felbujtására. Ma már emlékparkja van a faluban. Csak a halott művész a jó művész, ezt akár Asztalos P. Kálmán helybeli parasztköltő is megerősíthetné, akiről szintén utcát nevezett el a hálás utókor, ellenben életében kissé sarkos gondolkodása miatt akadtak gondjai: például a Rákosi születésnapjára, külön felkérésre írt költeményéért – A hamis megváltóhoz – pontosan tizenkét év fegyházbüntetést kapott honoráriumként. Sztálin halála után az akkor fennmaradó tízet elengedték neki, de a sarkos gondolkodásról, valamint a költészetről haláláig nem tudott leszokni.
– Na, baszkurálok egy misét a vínasszonyoknak – dobta el mérgesen a kártyát Kálmány Lajos plébános, aki nem mellesleg szintén költő és néprajztudor volt, de a vénaszszonyoknak való misézésnél jobban szerette az ultit. A tizenkilencedik századi atya emlékezete úgy jön ide, hogy jelenleg is a papkérdés izgat mindenkit Csanádpalotán: a falu plébánosa egészségügyi okokra hivatkozva most hagyta ott a reverendát, ezt tárgyalják a „vínasszonyok” a templom előtt. Még Kodrán Sanyi bácsiéknál és a fúvószenekar köreiben is szóba kerül a téma, pedig azok nem éppen ájtatos népek. De szerették a volt plébánost, akinek ugyan furcsák voltak a piercinges barátai Budapestről, de ember volt, mert kedvelte a pálinkát, és mellesleg két napig megállás nélkül sütötte a palacsintát tizenöt serpenyőben, hogy Csanádpalota bekerüljön a Guinness-rekordok könyvébe. A csoroszlyák meg csak ne sápítozzanak. Ilyen papjuk nem lesz még egy.
– Szervusztok, gyerekek! – lépeget Pista bácsi kifelé a kocsmából.
– Jó estét, Pista bácsi! – válaszolnak a fúvószenekar tagjai.
– Ti kik vagytok? – érdeklődik az öreg.
– Nem ismer meg? Zsombor vagyok – igyekszik segíteni a szaxofonos. – Egy utcában lakunk.
– Aha – gondolkodik el Pista bácsi. – És melyik utcában?
A Déri Tibor Fúvószenekar fiatalokból áll, a velem szemben felvonuló kemény mag java része tizenhat körül van. Egymás iránt a barátságos kötözködésen is átfénylik a szeretetteljes összetartozás. – Fogpiszkáló – mondja megvetően a klarinétra Domonkos Tibor, a tubás. – Pálinkafőző – becsmérli a tubát Mezőfi Gábor klarinétos. Gál Nelli csitítja őket, míg én a szigetelőszalaggal ragasztott rezeseket tanulmányozom.
– Ez a gyakorlóhangszer – nyugtat meg Tibor –, a másikat szétfújtam Bogácson. Ebbe meg beleragadt egy kólásüveg. Fújom, fújom, nem szól. Akkor nézem: jé, egy kólás-üveg van benne.
– Hogy került a tubába kólásüveg?
– Mivel a tuba sok helyet foglal, néha szállítunk benne ezt-azt.
– És hogy szedtétek ki?
– Kiszúrtuk késsel a műanyag palackot. Persze így minden csupa kóla lett. De legalább szól.
Vacsora közben csanádpalotai „művészek” feltörték fotósunk autóját, és meglovasították a faluriportot. Szerencsére egy rendőrkapitány ette a cigánypecsenyét a Fényes panzióban, két vadásszal. Mondtuk, hogy most törték fel az autót, mégis, mit csináljunk? Hát igazából nem nagyon érdemes semmit se tenni, mert lehetne szólni Makóra, de minek. Önök az autót botorul elmozdították a helyszínről. Casco nincs. Megtalálni úgysem fogják őket. Különben meg a nyombiztosító elvált a feleségétől, és hazaköltözött az anyjáho’ Maroslellére, ezért legalább másfél óra, mire ideér, szóval hát maguk tudják, hogy akarnak-e rá várni éjfélig.
Nem akartuk, persze, szegény nyombiztosítót zavarni. Elég baj neki az anyja Maroslellén.
Párbeszédtöredék a palotai kocsma előtt.
– Te le sem zárod a biciklidet?
– Minek? Anyámé.
Abból gondolom, hogy egy költő törte be az autóüveget, mert egyrészt Csanádpalotán szinte mindenki művész, másrészt a tolvajnak csak az anyagi javak meghatározott részére fájt a foga. Eltűnt két füzetem a beszélgetések összes jegyzetével. Lába kelt Ujvári Sándor barátom kabátjának, hordozható számítógépe zsinórjának, egy törött, de még használható digitális felvevőnek – piaci értéke nulla forint, rajta a beszélgetések felvételei –, valamint kedvenc tollaimnak, amelyekhez a kényszerbetegség szintjéig ragaszkodtam. Arra szeretném kérni enyveskezű felebarátomat, hogy miközben naiv költeményeket farag mondott szerszámokkal, hallgasson bele Pösze néni okos gondolataiba, és fotósunk számítógépének kábelét – míg egy hozzá való masinát nem sikerül lopni – a fenekébe, oda dugja be. Közben szenteljen egy futó gondolatot annak a millió forintot közelítő értéknek, amelyet különböző fényképészeti felszerelések, számítógép és egyebek formájában a csomagtartóban hagyott.
Mondom, hogy igazi költő. Ki más lopna faluriportot?