>>Keresztény Értelmiségiek Szövetsége<<

Mezey Katalin, Kiss Benedek, Utassy József, Győri László, Konczek József, Oláh János, Kovács István, Péntek Imre. A sorrend nem hierarchikus. Ők a legendává nemesült kilencek. Ne tévedj, olvasó! Az utolsó név már csak név. Egy sírkövön, a Farkasréti temetőben. Rózsa Endre, 2001-ben lett volna hatvan éves. 1995-ben azonban meghívta a halál. Hogy üljenek le együtt, egy másik dimenzióban. Hogy rábeszélje, küldjön még verseket ideátra. És lám. Az ámokfutó álmai. A Széphalom Könyvműhely kötetté varázsolta ezt a varázslatot. Rózsa verseit.
  1969-ben, megküzdve a politikai rezsimmel, kínok közepette született az antológia: Elérhetetlen föld. Kilenc költő. Karonfogva. Egymásba csavarodva. Megindulnak. Rózsa Endre is alapító tag. Az első halott. Aki mégis él. Csak nem találjuk. Kedves mosolyát, készségességét, istápolását fiataloknak. Aki folytatta az úttörést. Amit Kormos István kezdett el az akkori Móra Ferenc Könyvkiadón belül alakult Kozmosz szerkesztőségében. Mert akkoriban három kiadó jelentetett meg fiatal, pályakezdő költőket. Hatalmas várakozások. Listára kerülés. Mindenki várt, remegve, mint a szervátültetésre várók. Hogy hátha most. Vagy jövőre. Évek futottak ki a lábak alól. Harmincon is fölül, még mindig "fiatalon". A Magvető, a Szépirodalmi és a Kozmosz. De minden politikai elnyomás ellenére rangos kötetek kerültek ki e műhelyekből. Ha lassan is. Ha méltánytalanságok közepette is. E sorok írója nyolc évet várt. És Rózsa Endre elfogadta kéziratát. Ezt vedd ki! Ez az új, igen, ez jó. Szerkeszd bele. Évek mentek. Válogatott kötetté alakult az a bizonyos könyv, a Költő színjáték 1988-ban. Előtte Bandi összecsuklott. Nem bírta tovább. Hogy néha rá sem hederítenek. Hogy akit védenie kellett, azt alig tudta védeni. Agyvérzés. Majd a rehabilitáció. Kusza kézírás, félbénaság. De a mosoly, a csillogó barátságos szempár, a bizalom, hogy ne add fel, mert érdemes, az ott ragyogott minden rezdülésében. Majd odasúgta: - Ne mondd el senkinek. S. Cs. azt mondta nekem, alaposan mellétenyereltünk ezzel a K. Zsolttal!
  Eddig nem is mondtam senkinek. Mint a katona, tartottam a titkot. De S. Cs., a főszerkesztő is rég halott már. Bár élne! És élne Bandi is. Talán ma már nem mondaná azt a mellétenyerelést.
  A rendszerváltás meghozta Rózsa Endrének is a "fordulatot." Munka nélküli lett, S. Cs. kiadót alapított, Bandi nélkül égbe szállt a Kozmosz, a Magvetőnek első kötetes sorozata is megszűnt, a Szépirodalmit meg mintha a föld nyelte volna el. Öt nyomorult év az új rendszerben. Még megérhette válogatott kötetét. Melyet Kilencek-béli hű társa, Oláh János felesége, az egyik legkiválóbb fiatal magyar költő, Lackfi János édesanyja, Mezey Katalin szerkesztett a Széphalom Könyvműhelyben. Örült-e Rózsa Endre? Tudott-e örülni egyáltalán? Mindene beteg lett. A szervezete fölemésztette önmagát. A hátrahagyott versek tenyérnyi könyvet formáznak. Hátsó borítóján az értő, irodalomtörténészi fülszöveg Vasy Géza tollából bújt elő. "Rezignációja elsősorban nem az Őszikék megszokott elégikussága, hanem egy férfiasan kemény hang, amely tudja, hogy hiába, mégis lázad a lét igazságtalanságai ellen. A kötet változatosságában is egységes, kora, de méltó lezárása Rózsa Endre költői pályájának." Pár sor a "fülszövegből." Méltó sorok méltatlan halál. Rákos Sándor örökbecsűje idéződik emlékeinkből. "Minden halál hősi halál." Valóban. Rózsa Endre a szellem hőse volt. Modern poeta doctus. Még innen. Át nem lépve a posztmodern szövegburjánzását. Balatonszéplak. Rövid ciklus. "Lát, aki láttat; / szálanként vet serkedő / szakállad árnyat." Az Ezüstpartról ilyen asszociációk: "Alkony. Szél éled. / Hűlő vízbe a horgony - / magadba mélyedsz." Nemde Juhász Gyula merengő melankóliája? Pedig itt még semmit sem tudhat. Hogy közeleg az a bizonyos. De érzi. Valahol hátul. A hipofízis táján. Ha ott a lélek. Ha nem, akkor Isten sugalma. Hogy készülődj. Írd le azt, amit még le kell írnod. Minden nyomot hagyj itt a földön, hogy tudjanak azonosítani. A még megmaradt "nyolcak". Meg ez az ember, aki most hajol írógép fölé és keresi az élőt. A sorokban megtalálja. A kimondhatatlant üti a billentyűkbe. Kezébe veszi a kis könyvet. Ami akkora, mint az imakönyv. Úgy is forgatja. Áhítattal. Istentől keresi az Istenig ezt az angyalokba kapaszkodó költőt.
  Az Isten vár. A kötet utolsó verse. Petrarca-szonett. Mint Kosztolányi a Hajnali részegségben. Valamiféle megtérés. Odahajolás a semmihez. A semmi lehet Isten is. A Mennyország végtelen csöndje. Csöndje a temetőnek. Ahol a teste. Versei meg idelent. A szonett kimerevedik. Meghajol, mint utolsó szerepükben a színészek. Akik szinte a színpadon haltak. Őze Lajos, Ruttkai Éva, Mensáros. Latinovitsé is "föllépés" volt. József Attila, ahogy a két vagon közt átbújik. Flórára várva. Hiába.

  Lassan nem mondom már: fogért fogat.
  Hirtelen hullik gejzírhajam hátra.
  Kihuny a kráter kőből való sátra.
  A térre befut egy üres fogat.

  A gyászhuszárokkal az ősz elfogat.
  Összvisszhangjába, hetedhét határba
  szédül - már minden részem kába.
  Nagy erdők ízlelt keze fojtogat.

  Látod-e még a véres foltokat?
  Folyton táguló űri gondolat
  válik szét s eltűnik a sehovába.

  Ősrobbanások, s száll a por cikázva.
  Univerzum lesz minden porcikája.
  Az isten vár. Valamit tartogat.

  Igen. Kis "i"-vel az Isten. Így akarta? Bizonytalan volt még? Nem tudjuk meg soha. De az egész vers olyan, mint Ingmar Bergman A nap vége című filmjének nyitójelenetei. Ahogy a gyászkocsi vágtató lovakkal begördül a semmibe. Egy bizonyos: Rózsa Endrét várta az Isten. És meg is találta.