xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

… Hermész Triszmegisztosz Tabula Smaragdina-jának leírása óta hétezer év telt el. Az emberi lét azóta végső célja felé hétezer mérföldet tett meg.

A megtett útról a külső történet semmiféle képet nem nyújt, nem is tud nyújtani és nem is nyújthat. A megtett utat csak jelképesen lehet ábrázolni. Jelképesen – zeneileg. A zene az a titok, amelynek segítségével megértem, hogyan tudok azonos témák mellett mégis mindig mást és mást hallani. A hallható témák ugyanazok, ugyanazok fognak maradni és nem is változhatnak meg sohasem; de mindig más és más hangnemben, más variációban, más ritmikus képletben és időmértékben jelentkeznek: egyre újabb és újabb megfordításokban, kombinációkban, más kísérettel, más szólamban, másképpen harmonizálva – s mialatt a milliárdszólamú fúga ünnepélyesen a végkifejlés felé hömpölyög, s mialatt a várakozás, a feszültség egyre nő s az izgalom egyre nagyobb, a zene már sajátságos eszközeivel jelzi a végső lépést, a kiegyenlítődésre utalni tud, a végső célt érezteti s arra előkészít. Csak a zenei jelképek által juthatunk tapasztalathoz arra vonatkozólag, hogy a világtörténet milyen szakaszában vagyunk. Csak a zenei jelképek által szerezhetünk tudomást arról, hogy az emberi lét nem halad és nem fejlődik, hanem rejtelmes módon szüntelen átlényegülésben örvényszerűen kavarog és önmagában a végső megoldást forralja. Csak a zene nyújt fogalmat arról, hogy a változás nem mérhető, mert az nem egyenes vonalban történik, hanem a számok rendje szerint; de nem az évszámok, hanem a zenébe rejtett metafizikai aritmetika haladványai szerint. Sem az egyes ember, sem az egész emberiség az idők folyamán nem lett sem okosabb, sem jobb, sem boldogabb, sem értelmesebb. Érettebb lett. Novalis mondja: „Az ember nem tesz egyebet, mint folyton hazatér.” Az emberiség sem tesz mást. Végleges hazaérkezésünkhöz hétezer évvel közelebb vagyunk.

Az egész roppant szimfóniának tulajdonképpen egyetlen főtémája van. A téma végtelenül egyszerű. Az egész ennyi: embernek lenni. Mintha közülünk még senki sem lenne az. Mintha embernek csak lenni szeretnénk, s mintha feltételezett emberi létünk előlegéből élnénk. Különös lények! Az állatvilágtól, ugyanúgy a szellemektől végzetes elszakadásban egyedül, egymagunkban élünk, a rokonságot nem tartjuk sem lefelé, sem felfelé, de azt a lényt, aki szívünk mélyén igazán mi emberek vagyunk, nem tudtuk elérni és megvalósítani.

Senki közülünk nem él a mának és a mában és a pillanatban. Mindnyájan ma a holnapot éljük – holnap: a holnaputánt. Sorsunkat a jövőbe vetjük: azt hisszük, holnap érünk el oda, ahol aztán már igazán el lehet kezdeni élni. Mert azt senki sem gondolja komolyan, hogy amit ma csinál, az teljes értékű lehet. Az el nem ért emberi lét felé való szüntelen sietésbe és gondba vagyunk beleágyazva. Semmi sem elégít ki, semmi nem nyugtat meg, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom. A valódi lét kell; valódi emberek akarunk lenni. Az emberi szív saját képétől megtermékenyítve már megszámlálhatatlan évezredek óta teherben van és várandós: önmagával. Önmagát akarja megszülni irtózatos idők óta, megmérhetetlen kínnal és megrendítő állhatatossággal. Ez az egyetlen fontos abban, ami eddig történt; ez az egyetlen érdekes abban, ami történni fog; ez az, amire a másik emberben kíváncsi vagyok, ez az egyetlen vonzó a könyvben, a képben, a szoborban és a muzsikában. Ez az, amit a szóban hallani akarok –, ez és semmi más. Minden egyéb unalmas, érdektelen, közömbös, lényegtelen.

A megtett út az emberiség életének nagy szimfóniája, az a zene, amely a felszín története alatt szól, az emberi lét áldott, valódi zenéje, amelynek egyetlen vágya és célja, egyetlen témája és szenvedélye van: embernek lenni, valódi és igazi embernek lenni, és emberi módon élni…