Faludy György: Pietro Aretino levele Federigo da Sanseverino salernói herceghez2011.11.01. 17:30, Közzétette: Kepes Károly
Fenséges Herceg! Hitünk oszlopa!
Vénus kegyeltje, Cézár és Vezér!
Aretino, az urak ostora,
kiről a fáma oly sokat regél,
hallott már egyet-mást beszélni rólad: –
most Velencéből köszönt e levél.
Mondják: jutalma nálad nincs a jónak,
és népednél a marha boldogabb,
és vége-hossza nincs az új adónak,
míg félországod börtönben rohad,
de mert pár kis csatát nyertél, igen
magasra tartod veres orrodat.
Hogy gyűlölöm a harcot, azt hiszem
tudod jól. Nékem minden faja rút,
erdőn, hegységben, réten és vizen,
s legföljebb, hogy a polgárháborút
szívlelem jobban, mivel ott az ember
legalább tudja, mért marad az út
kövén… Azt hallom, hogy nálad már nem mer
beszélni a nép, pimasz kémeid
bemásznak minden házba, mint a tenger
itt Velencében. S te, míg véreid
pusztulnak százszám egy tar szigetért,
otthon lebzselsz s mondják, hogy éjjeid
bűnét, a sok bitófát s elvetélt
csókjaidat magadról már imákkal
nem moshatod le. S míg vert néped vért
köp s éhezik, te varjútejjel s rákkal
táplálkozol, mulatsz s iszol csodás
váradban, mely hízelgőkkel s rimákkal
olyan tele van, mint egy záptojás.
De hidd el, hogy mindez nem érdekel,
tudom: felétek ez már így szokás,
tedd, ha tűrik, hiszen a nép emel
s buktat a trónról s ha iga alatt
tud járni, akkor igát érdemel.
Sőt megvallom, hogy titkon igazat
adok tenéked: élvezd a napot,
az élet kurta és a perc szalad,
oly jó fanyar bölcsészek és papok
szavától távol, gondtalan aratni
a pillanat vetését. A halott
katona többé úgyse tud harapni;
oly szép a harcba induló hadat
buzdítani s aztán otthon maradni,
pompás asztalnál, baldachin alatt
lakmázni, míg a kürtös egyre fújja,
s előttünk bókol a lakáj csapat:
zabálni, inni és kacagni durva
tréfákon, míg szeretett népünk ölni
indul: aztán, langyos dunyhákba bújva
egy szép asszony mellére könyökölni,
majd éjféltájt a kandallóhoz lépni,
s tökrészegen a parázsba pösölni…
De nem gúnyollak, uram, hiszen férfi
vagyok magam is, akit nők meg lányok
követnek: este gyakran szoktam nézni
a parazsat s a vénülő kurtizánok
mosolyát, hidd meg, én is szeretem.
De mit pocsékolod el istenáldott
népedet meddő csatatereken?
Ki szeret majd, ha halódva, utószor
nézel a földre? Véres neveden
hidd el nekem, nem épül az utókor.
Azt véled: híred majd így tart tovább?
Én azt hiszem, hogy inkább a futó por
lepi be hulló koronád nyomát…
De most tárgyamra térek, hercegem;
tudnék még egy-két dolgot, hogy apád
ki volt s főúri születéseden
mi a hiba; hogy a szodómiát
hogy ápoltad s az ajtóréseken
mint lestek meg; hogy nővéred fiát
s beteg nejedet mért zárattad tetves
tömlöcbe; ó jaj, mennyi, mennyi vád
és szörnyűség jut még eszembe! Reszkess,
ha megírom! De lásd – így tudatom
veled, diszkrét levélben, mely csak kedves
baráti intés, enyhe fuvalom; –
ám mondd, mi lenne, ha a tercinákat
dühvel bélelném és úgy juttatom
népedhez s mind e vérlázító vádak
végén szatírát írnék, melytől ölni
menne a jámbor; nem ily lágy és bágyadt
levélkét, de bősz szatírát, erkölcsi
felháborodástól csepegőt?! Mi mást
félhetsz, hogy ily vers nálad is kikölti
a nagy kakuktojást: a lázadást?
Oly sok véren s halotti toron át
követ a nép; egy gyenge szélfúvás
elég, hogy leverje a koronát
fejedről s bitón száradj vagy a tenger
vigyen s váradon ekék s boronák
járjanak… Ámde, hidd el, nékem nem kell
halálod! Legyen föld és ég veled,
nemes herceg! Lásd, puha, szelíd ember
vagyok, ki nem kívánom végedet,
és némi ellenszolgálat fejében
nem idézem reád a végzetet.
Légy hát okos! Táncolj, míg néped éhen
veszik! Tartsd gyűlölőidet vizes
tömlöcben, állíts jel bitót a téren,
szedj új adót! Tömd gyomrodat ízes
lakmáidon, hagyd véreidet cserben,
harcolj, szeretkezz, gyilkolj – de fizess!
Mert trónokat tud dönteni a nyelvem,
s hallgatni is tud. (Száz tallér a tétel.)
Küldd el kegyesen; s vagyok szóban és elvben
mindig hű híved:
Aretino Péter.
(Velence, 1937)
Jegyzet
Első verseskönyvem, a Pompeji Strázsán, 1938-ban jelent meg
Budapesten; kilenc évnek kellett eltelnie, míg a másodikat, az Őszi
Harmat Után-t sajtó alá rendezhettem. Újabb kilenc év múlva, 1956 nyarán elérkezett a
viszonylagos szabadságnak az a pillanata, amikor harmadik verseskönyvem kiadására gondolhattam.
Ez a harmadik könyv – Emlékkönyv a Rőt Bizáncról – a forradalom
bukása és szovjet megszállók győzelme következtében csak most és külföldön lát napvilágot.
E kötet összeállításánál kettős feladatot tűztem magam elé. Először, hogy a harmadik
verseskönyvemet, ha töredékes formában is, de végre közzéadjam. Másodszor: hogy egyúttal
válogatott verseimet egybegyűjtsem. Mindkét célomat csak részben értem el. A többi kötet kárára,
igyekeztem az Emlékkönyv a Rőt Bizáncból költeményeit előnybe
részesíteni, bár ugyanekkor második emigrációmban irandó két verskötetem egyikéből (a Hesperidák Kertjei-ből) egyetlen egy verset sem, a másikból (Levelek az Utókorhoz) pedig csak három verset közöltem.
Más feladatom is lett volna. Versköteteim Magyarországon oly körülmények közt jelentek meg,
melyekben nem törekedhettem teljességre. A Pompeji Strázsán
versei közé számos költeményemet nem vehettem fel, mert a kötetet elkobozták volna. Ugyanez volt
a helyzet az Őszi Harmat Után-nal is, ahová ráadásul három
verskötetemet – az első emigrációm alatt írottakat – kellett igen hiányosan összegyömöszölnöm. E
hiányokat e kötetemben sem tudtam pótolni, avagy csak kis részben pótoltam. Egyik ifjúkori
versemből például, amikor 1934-ben megjelent, a szerkesztő kihúzta a Hitler szót; amikor a Pompeji Strázsán második kiadása
1946-ban megjelent, a kiadó ugyanezen vers ugyanazon sorába visszatette a Hitlert, de kihúzta az utána következő Lenint. Most mindkettő visszakerült. A Német Zsoldosdal
című verset annak idején fordításként (Irta: XVI. századi név
201telen) látott napvilágot, minthogy az én nevem alatt semmelyik szerkesztő nem merte
volna leadni. A sosem élt német névtelennek kölcsönzött poémát ezennel visszavettem.
Igyekezetem sokszor nem járt sikerrel. A harmincas évek legvégén kéziratban három szatírámat
terjesztették Magyarországon – Csilléry, Imrédy és Horthy ellen. Az elsőt kívülről tudom s így e
kötetben megtalálható; a másik kettőre nem emlékszem. Ugyanígy nem tudtam megszerezni a Budapest Ostromára című versemet, mely egy amerikai magyar
folyóiratban látott napvilágot 1945 elején, sem a Sztalinista
Himnuszt (1948), melynek kézirata Magyarországon maradt. Ugyanígy kimaradtak
költeményeim, melyeket gépírásos, úgynevezett vallomásom túloldalára írtam az ávó börtönében,
1950 nyarán. Holott e verseket költői munkásságomra igen jellemzőeknek kell tartanom.
E kimaradt versek összegyűjtése szinte megoldhatatlan, csakúgy, mint szükségszerűen
eltorzított szövegük kijavítása. E feladat arra a derék férfiúra vár, aki majd halálom után
összegyűjtött verseimet sajtó alá rendezi. Még szerencse, hogy ez már nem az én gondom.
(F. Gy.)
|
Remélem sikerült összegyüjteni az említett írásokat ? Mindíg szeretettel olvasom ezeket a remek verseket! Köszönöm!