Cumae felől bicegve jött az alkony,
     mint kék vitorlák, álltak a hegyek,
     s ők ketten ültek lenn a sziklaparton
     és bámulták a rozsdamart eget.
     S midőn az est ködöt kevert a kertbe,
     tovább nézték némán a kék vizet,
     s tógájukat fejükre húzták, melyre
     fehér holdat kaszált hat évtized.
     S midőn a kert, mint régi palettáknak
     utolsó zöldje, vén lett és sivár,
     s midőn Baiae felett a pineáknak
     fejét az alkony egybefogta már,
     s midőn a Cap Misenumról a május
     narancsszagot hozott a mirtusokra –
     így szólt az egyik:
     – Pontius Pilátus,
     emlékszel még a régi májusokra?
     Ma harminc éve voltam a vendéged,
     hogy helytartója voltál Judeának:
     bíborban jártál, liktorok kísértek,
     és rámüzentél, hogy a kertben várjak.
     Aztán lejöttél és borodat ittad,
     s míg homlokunkra szállt a nyár pora,
     zsidók legyeztek s te e népet szidtad,
     mely halni gyáva, élni ostoba;
     e rút népet, mely röhög a Cézáron,
     és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot,
     de a keresztfán is vitatkozik,
     e népet, mely semmit sem tud a szépről,
     mely ma elájul egy korbácsütéstől,
     s egy kettőspontért holnap halni kész…
   
   
     Aludni tértél. S én még aznap éjjel
     az utcákon bolyongtam szerteszét,
     mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel
     hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét

    
     sikátorokban, szemét közt, a sárban
     kivert gyermekek, rokkant nagyapák
     hevertek, szemük fáradt olajában
     hordozva népük szörnyű bánatát.
     Egy kiskocsmába tértem, hol a mécses
     füstös, halvány világot szőtt a kétes
     falakra és egy meztelen leányra,
     ki ott táncolt a rojtos szőnyegen.
     Bőrén álmosan párolgott az ámbra,
     s fehér fejét unottan dobta hátra,
     mint hogyha húzná nagy, vörös haja
     s nedves szemét, mint hogyha csókra várna,
     félig lezárta, s e lassú és laza
     táncot oly álmos, barbár kéjjel járta,
     míg köldökében villogott achátja,
     hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra,
     s ezentúl minden nap megnéztem őt.
     És hangja, amely durva volt és édes,
     megrészegített, míg a kormos mécses
     mellett ültem a néptömeg között.
     S nem kellett kérnem hosszan és hiába,
     míg egy napon kifestve, meztelen
     a langyos szíriai éjszakában
     az Olajfák hegyére ment velem.
     Ott ültünk még a cédrusok tövében,
     midőn a dombok közt kikelt a nap,
     és ekkor néztem először szemébe,
     mely hosszú volt, mint egy datolyamag.
   
   
     Ezentúl őt kísértem éjről-éjre
     Jeruzsálem sötét kocsmáin át,
     hol a külváros züllött söpredéke
     gitárszó mellett itta rossz borát:
     centuriók, zsiványok, zsoldosok
     közt ott táncolt vörös, megoldozott
     hajával és olajos, barna testét
     kopasz írástudók pihegve lesték
     és mellét, melyen vöröslött a festék, –
     míg egy napon nyom nélkül elveszett.
     Szolgáim három hónapig keresték,
     s én még nagyon sokáig és titokban
     a kocsmákban töltöttem minden estét,
     és ott kutattam a sikátorokban,
     hírhedt házakban, börtönök, görög
     kerítőnők és leprások között:
     de nem találtam meg vörös haját.
   
   
     S aztán, egy év után hallottam róla,
     és azt mesélték: egy sápadt zsidóval
     látták nemrégiben Cezáreában,
     holmi bolyongó, ifjú lázadóval,
     ki házról-házra járkált Judeában,
     s kit úgy hívtak,
     kit úgy hívtak: Jézus a Nazarénus,
     s kit később az Olajfák hegyén, a kertek
     alján elfogtak és keresztre vertek.
     Mivel hírmondó sem maradt utána:
     felelj, Pilátus, emlékszel reája?
   
   
     Pilátus, az emlékek közt keresve
     kezét hallgatva tette homlokára.
     S aztán így szólt:
     – „Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus?
     Nem emlékszem reája.”
   
    (Budapest, 1935)