Mikor Faludy György elment Bécs őszi városába
     egy kofferrel, mely a hazája volt
     s a szürke, esti penziószobában
     Natasja kis vállára ráhajolt,
     s a rolettán a Rathaus tornyának sárga óralapja
     úgy fénylett át, mint egy olajpecsét, –
     akkor hajnalfelé így szólt Natasja:
     „Te sem vagy már szűz. Ennyi az egész.”
     S akkor Faludy Györgynek ritka lett a pénze,
     s gallérja ünnepnap sem volt fehér.
     De a diáklány, ha kérdezték érte,
     csak vállat vont. S vele maradt. Ezért.
     Az ingét mosta, ruháját kefélte
     és számára szava volt a parancs,
     az ágyban néha Csehovról beszéltek,
     s melle kisebb volt, mint egy félnarancs.
     S mikor már végigjárták kettesében
     Bécs városának őszi parkjait,
     egy szürke taxi lement velük egy szürke éjjel
     az úton, mely a Westbahnhofra vitt.
     S Faludy György nem sírt, midőn a vonat ablakában
     fehér bundában kihajolt felette.
     Az utcasarkon marónit vett magának,
     és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
   
   
     A másodikat Mettának hívták. Fehér és gőgös arca
     nem árulta el soha, mire vágyik.
     S haja oly szőke volt, hogy meggyújthatták volna rajta
     a firenzei dóm összes gyertyáit.
     Az első este kávéházban ültek. Egymástól diszkréten távol
     az asztal két oldalán. Szemben egy fényreklám szaladt.
     S így beszélgettek Einsteinről és Zoláról
     a Kurfürstendamm lámpái alatt.
     És Metta ásított: „Ez a szerelem is oly banálisan és éppen
     úgy kezdődik, mint minden szerelem.
     Most két hétig Zoláról beszélsz nékem,
     és két hét múlva lefekszel velem.”

    
     És aztán hozzátette: „De mi lenne, ha mindjárt lefeküdnénk?”
     S Faludy György csak a pincérnek mondta, hogy fizet,
     s hazamentek. S Metta odaadta a testét,
     oly egyszerűn, mint egy pohár vizet.
     És attól kezdve majdnem egy félévig
     cigarettáit ő gyújtotta meg,
     és minden éjjel puncsot főzött néki
     és asszonyteste néki volt meleg.
     A Zoo alatt, egy villanyóra mellett
     találkoztak. Pont nyolckor. S minden este.
     S egyszer Faludy György nem ment el többet,
     és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
   
   
     A harmadik, valljuk be, szajha volt. Egy pesti bárból
     együtt mentek ki és tudták, hova.
     Fritzinek hívták és vörös hajához
     jól állt a szürke garniszálloda.
     Tizenhét éves volt s oly szép, mint egy madonna,
     de gint ivott veszettül s köpködött.
     És másnap délfelé, midőn a mellét mosva,
     megállt a tükörnél, megesküdött,
     hogy mától fogva nem lesz többé céda,
     s Faludy Györgyé lesz csak ezután.
     A vén falakról hullott a tapéta
     és így maradtak ketten egy szobán.
     Történt, hogy néha, mert nem volt rúzsra pénze,
     vagy, csak szokásból, az utcára ment.
     S Faludy Györgynek is felforrt a vére,
     ha másnap reggel újra megjelent.
     Belérúgott, megverte és kidobta,
     s az utcán állt a jég, a sár, a köd.
     Ha zsandár s az éhség megkínozta:
     szegény kis állat, mindig visszajött.
     S egyszer Faludy Györgyöt elfogta régi csavargó láza,
     gyűrött múltját, a passzust, zsebretette;
     két mirjámját rádobta még az ágyra,
     és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
   
   
     S mikor Faludy Györgynek elfogyott a pénze,
     s midőn egy este nem tudott tovább,
     és egy weddingi kőrakáson nézte
     negyed kenyerét meg a szalonnát:
     akkor hajnalfelé leült hozzája
     Charlotte Franken, a munkásleány.
     Vasárnap is hideg volt a szobája,
     de Carl Marx képe függött a falán.

    
     Sápadtan jött meg esténként a gyárból,
     midőn már köd feküdt Wedding felett,
     s hozta magával a szentháromságot:
     cigarettát, újságot, kenyeret.
     Aztán Liebknechtről beszéltek s nem látták
     többé a lyukakat egymás zsebén,
     és minden este lementek a pártba,
     s tüntetni mentek május elsején.
     De a géppuskák már csak rájuk vártak
     a gyönyörű, tavaszi fák alatt,
     s akkor Charlotte Franken vézna, sápadt
     testében egy poronttyal ott maradt.
     A munkások harmadnap néma csendben
     száznyolc halottal őt is eltemették.
     És harmadnap megint a gyárba mentek
     és aztán mindjárt, mindjárt elfeledték.
   
   
     S egy délután szeptember kék havában
     Faludy György Párisban verset írt,
     a szomszédban Thaisz dúdolt s a vén Szajnában
     az alkonyat szőtt lila crepe-de Chine-t.
     Thaisz tizenhat éves volt és árva,
     s nem tudta még, mi a szerelmi vágy,
     s oly gyermek volt, hogy szemét az ágyban
     mindjárt lezárta, mint a gipszbabák.
     Faludy György az ablaknál állt. Páris zsongása
     lassan fejébe kergette a vért,
     s akkor Thaisz halkan bejött hozzája,
     talán egy könyv, talán egy merci-ért.
     És mikor a csókoktól kábultan kereste
     a kilincset s lányteste remegett,
     Faludy György az ajtóhoz szegezte,
     mint lepkéket tűvel a gyerekek.
     S mikor már nem sírt, lenn a Parc Monceauban
     jártak a sárga holdbanán alatt,
     majd a frissen hullott Versailles-i hóban,
     s Faludy György megcsalta néhanap.
     „Az első férfit nem lehet feledni” –
     sírt Thaisz és fejét ölébe tette, –
     de akkor ő nem tudta már szeretni,
     és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
   
   
     S Faludy György megjárta így már a félvilágot,
     s úgy tudta, hogy minden játékban nyert,
     és azt mondják, hogy már nagyon felvágott,
     midőn egy nap megjött az Éva Scherff.

    
     Ott jött a Mirabel-park egyik fasorában,
     és rászögezte gúnyos, nagy szemét,
     mely olyan kék volt, mintha a sarkában
     egy ibolyát préseltek volna szét.
     S midőn a Dómtéren leült mellette,
     és oly sápadt volt, mint egy aszfodélosz,
     akkor Faludy György már azt is elfeledte,
     hogy márványból van-e a milói Vénusz?
     Az Éva Scherff nem szívott, csak Gold Flake-et,
     s Rève d’Oret használt. S gonosz volt és hideg.
     Az Éva Scherff nem főzött puncsot néki
     s cigarettáit nem gyújtotta meg,
     fütyült Hitlerre és fütyült Leninre,
     s nem érdekelte, Marxról mit beszél,
     hiába volt dohánya, pénze s inge
     hiába volt hétköznap is fehér.
     Az Éva Scherff gyűlölte és kínozta,
     s lenézte és leköpte és kidobta,
     s gőgös száját, melyen fénylett a festék
     és meztelen, vonagló asszonytestét,
     melyet minden jöttmentnek szabad volt szeretni,
     neki, csak neki nem adta oda.
   
   
     De ezt az egyet nem tudta elfeledni
     soha, soha, soha.
   
    (Miskolc, 1933)