Elemérii Földváry, studiosi philosophiae

      Universitatis Budapestiniensae

      obiit pro patria et libertate

     die XXIV Octobris A. D. MCMLVI.
   
   
    
1.
    
      Öt év előtt a börtönvackon
      nem hitte volna senki se,
      hogy elsőnek ő bújik vissza
      kagylóhéjunk, a semmibe.
      Ép ő, a legszebb, a legifjabb!
      Rábíztam néhány versemet,
      hadd mondja majd tovább, ha engem
      a meszesárok eltemet.
      A kocka pörgött: megmaradtam,
      ő elesett. A londoni
      buszon ezért kezdtem ma este
      őróla verset mondani.
      Mert nem rejtőzhetem és szégyen
      fog el, ha görögös, fiús
      árnyékát újra megidézem: –
      az élő kincses Dárius,
      de rongy kéregetők a holtak,
      kik sírkövek és sírkeresztek
      fehérlő koldusmancsait
      emelik hozzánk, úgy keresnek,
      s emlékezésért esdenek.
      Jöjjön hát ő, a hős, a sértett,
      a könnyűlábú, szép kísértet!
      Madárszeméből hol a fenség,
      hová lett kamasz-mosolya?
      Zizeg-zörög a régi emlék,
      szalmában ráncos naspolya.
    
    
2.
    
      Azon az éjszakán
      házak, szívek, rakéták szórtak görögtüzet.
    
    
      azon az éjszakán
      gyors felhők lovagoltak, mint vasvértes szűzek,
    
    
      azon az éjszakán
      Kartágó régi női néztek a pesti nőkre,
    
    
      azon az éjszakán
      kölyök-Leónidászok ültek a háztetőkre,
    
    
      azon az éjszakán
      vért s vodkát izzadt a rőtcsülkű ukrán,
    
    
      azon az éjszakán
      sok zsoldosa sült bifsztekké az utcán,
    
    
      azon az éjszakán
      magyarnak lenni többé nem volt szégyen,
    
    
      azon az éjszakán
      esett el ő a Blaha Lujza téren.
    
    
3..
    
      Eszét s hallatlan bájú testét
      ugyan mint mondom néktek el?
      Nincs annál vászon, véső, festék
      ki géppuskák közt énekel.
    
    
      Szebb volt, mint Ádonisz, a pásztor,
      akit felöklelt a bika;
      három mérföldről szállt el hozzá
      minden hétpettyes katica.
    
    
      De testében Plátó vigyázott
      a rendre, s Szent Tamás, amíg
      csuklóján Kant fogta keményen
      reflexeit meg izmait.
    
    
      Szebb volt, mint minden görög isten
      s mikor a recski erdő sarkán
      a fát cipelte: hogy megnézze,
      lejött a tölgy kérgén a harkály.
    
    
      Szebb volt, mint József Egyiptomban,
      mikor boldogan, kipirulva
      a nép közt állt, a Bem szobornál
      s a kürt a lengyel himnuszt fújta.
    
    
      Szebb volt, mint a Sistina ifja
      Ezékiel próféta balján,
      s mikor letért a Margit-hídról,
      egy karabélyt hozott a karján.
    
    
      Legszebb a Corvin-áruháznál
      volt ő, mikor golyó találta
      és vére piros kardvirágját
      egy hernyótalp tiporta sárba.
    
    
4.
    
      Vajon meghalni akkor éjjel
      toronyirányt mért indult ő?
      Sírjából még nem szól a visszhang
      s én szólok csak, a kérdező.
    
    
      Mondhatnám: végső bölcsességként
      sugallta ezt sok bölcselő;
      Szókrátesz is: az élő rabnál
      vidámabb a szabad halott
      és Kant jobbjával egyenesen
      a Korvin elé mutatott.
    
    
      Mondhatnám így: ezt kérték számon,
      kiknek felesküdt vala már:
      Bouilloni Gottfréd, Gábor Áron,
      Balassi Bálint, Zrínyi Boldizsár.
    
    
      Vagy így: a bombát s a gránátot
      e nemzedék megszokta, mint
      ovodáik meg iskoláik
      padján a papírgalacsint.
    
    
      Vagy tán így: a haza szerelme
      ült nászt veled, szent gyűlölet,
      s ha felsorolnám valamennyit,
      még ez sem volna felelet.
    
    
      Mert nagy érzelmek és eszmélés,
      földi és égi szerelem
      nélkül eltöltött hosszú évek
      után ez volt a kedv, a csíny,
      kamaszkaland az éjszakában,
      mígnem a hajnal rózsaszín.
    
    
5.
    
      Lehull a lomb, felszíne mocskos, halvány,
      de titkos nedvek erjednek az alján.
    
    
      Sarat s meszet zabál a holtak szája,
      de tarka marad az avar visszája.
    
    
      Ködök forognak, hízott varjú lebben,
      de ki tudja, mi forr a gyökerekben?
    
    
      Lehull a lomb, árkász-csizmák tapossák
      alájuk terült avarnak az ország.
    
    
      Rémálmok járnak, szelek fújnak és
      valaki dönt, hogy lesz-e ébredés.
    

   
    (London, 1957)