I.
    
      Ilyenkor ősszel, ha vad szél csahol már
      és börtönömben felriadok éjjel:
      öregapó áll elibém, a molnár,
      és udvarháza a vén gesztenyével.
    
    
      Minő varázsa volt e régi háznak!
      Ajkam közt bűvös íze most is laktat.
      Ahányszor hátsó kapuján kijártak,
      az udvaron magától nyílt egy ablak.
    
    
      A folyosó végén a nagy pohárszék
      megcsendült benn, ha kinn az ajtót fogtad:
      ismerték itt a tárgyak egymást már rég
      és titkos dallamokban összefogtak.
    
    
      S a roppant lomtár! Elvarázsolt kastély!
      A járást ketten tudtuk a huzattal.
      Volt ott minden: kőkancsó, kályharostély,
      gyöngyháztámlájú szék, brokáthuzattal,
    
    
      bélelt doboz, melyet a moly kirágott,
      öreg fahordók, bennük dohos odvak
      s én, mint Robinson; kék üvegvirágok,
      miket sirattam, hogy így porosodnak,
    
    
      vén tégelyek, aljukban csillám festék,
      úgy kellett őket körmömmel kivájni,
      s tűnt illatoktól még opál üvegcsék,
      miket hordoztak Wallenstein rimái.
    
    
      A háztetőn nagyanyó ápolt kertet.
      Én ősszel jártam ott, ha már kiszáradt,
      s mert vérszín szegfű nőtt csak benne: dermedt
      vért tartogattak száradt szegfű-szárak.
    
    
      A régi házról mit nem szólna még szám!
      E verset is bár százszor kezdeném én.
      Virágai közt – holt lányok közt vénlány –
      egy hervadt, vérszín szegfű állt: a néném.
    
    
      Az udvaron nyüzsgött lúd, jérce, kappan,
      de este mind elült s mikor setét lett:
      a csillagok fogantyúihoz kaptam,
      mert nem volt ennél setétség setétebb.
    
    
      De benn a házban az öröm vendégelt;
      ebédlőjében gyömbér szaglott s ánis,
      s kerültek ott elémbe ódon étkek,
      miket irígyelt volna Semirámis.
    
    
      Később, mikor vetkőzni készen álltam,
      nagyanyó jött be – nesztelen kísértet –
      szeme rajtam legelt; így jött a tállal,
      melyen narancs s birsalmasajt kísértett.
    
    
      A vendégszobán a kályha világolt
      és gyantaszag keringett, lágy és bűvös,
      de ez a világ már a másvilág volt,
      s a langyosságban volt valami hűvös.
    
    
      A lámpa húnyt s a kályha lidércfénye
      dunyháin roppant fehérségén táncolt,
      én meg feküdtem, dermedt szemmel nézve
      ezt, s öklömet, mely karmazsín zománc volt.
    
    
      Iszonyat volt ebben, rémület-féle,
      s gyermekfejjel jól tudtam, mitől félek, –
      hogy egykoron e dunyhák fehérjére
      én járok vissza majd táncolni fénynek.
    
    
II.
    
      A fény! Nagyapó is csak erről szólott,
      ha hátramentem hozzá a malomba,
      hol liszttel teltek meg roppant fiókok
      és én nem tudtam megfejteni, honnan.
      Nefelejcskék szem, széles, hátraomló
      homlok, rövid nyak – állt malma porában.
      A tankönyvben volt egy hozzá hasonló
      Brandenburg őrgróf, Melanchton korában.
    
    
      Arról beszélt, hogy elmegy nemsokára
      és itt e földön nem lelek nyomára,
    
    
      mert ha az ember meghal, minden dolga
      olyan, akárcsak sohasem lett volna.
    
    
      Egy helyen marad meg igaz valója:
      a fénysugáron, mely leválik róla
    
    
      és repül, sok millió kilométer
      sebességgel nyeldesve az étert.
    
    
      A múlt filmjéből nem vész el egy kép sem:
      a vetítőgép elviszi a fényen,
    
    
      az állócsillagok közt ugrál sorra
      s tűnt életünket ott tűzi műsorra.
    
    
      Meglásd, ha van jó szárnyad, hogy beérjed,
      hol lovasai Bouilloni Gottfrédnek
    
    
      a Fény szürkéit nyergelik és holnap
      a Sárkánycsillag ellen lovagolnak,
    
    
      míg Napóleon császár s az orosz cár
      még csak a Göncöl árnyékán poroszkál.
    
    
      Indul maholnap ő is, 83
      évével ülve hosszú fénysugáron,
    
    
      s a huppanókat egyre messzebb rója,
      ha a görbült tér négy dimenziója
    
    
      úgy irgalomból nem fordítja vissza,
      s arcom borát ő akkor újra issza.
    
    
      De addig is, míg majd a sírban kint lesz,
      gondoljak rája, hogyha feltekintek,
    
    
      melyről sok könyvet búvárlott s oly égve
      tudott szeretni, a csillagos égre.
    
    
      Matrózruhámban ott, a régi kékben
      hallgattam bűvös dallamát szavának,
      és azt gondoltam titokban: megkérem,
      vigyen, ha majd a fényre lép, magával.
    
    
      Ám ő, pipáját horgászbotként tartván,
      nézett – kissé hunyorgott jobb szemére –
      s mint gombostűfej, e jobb szeme sarkán
      el-nem-csorgott könnyének sűrű méze.
    
   
   
    
III.
    
      Ha börtönömből visszanézek,
      így látom most a házat állni,
      szemközt domb, fenyves erdőszélek
      – ezek a halál orgonái –
      ha börtönömből visszanézek.
    
    
      De hol a ház s gazdája hol már?
      A házat tán lehordták régen,
      és nagyapó, a régi molnár
      már égi lisztjén áll, a fényen.
      De hol a ház s gazdája hol már?
    
    
      És mind meghalt, ki élt e házban:
      nyakát elvágta, így a néném;
      a többi ostromkor vagy gázban,
      húgom a jeges Duna mélyén –
      mert mind meghalt, ki élt e házban.
    
    
      Sírversnek jöttem én, a költő,
      holt ág utolsó sarja, szétdőlt
      kriptán a végső űrt betöltő,
      oly sok bús férfi s annyi szép hölgy
      után sírversnek én, a költő.
    
    
      Zárom a festékláda nyitját.
      Jaj, mennyi szépnek, mennyi színnek
      viszem magammal ritka titkát,
      jaj, mennyi képnek, mennyi rímnek –
      zárom a festékláda nyitját.
    
    
      Matrózruhám, a régi kékben
      felállok majd a börtönágyon,
      egy fénysugárra kell csak lépnem,
      anyám sikolt s én szállva szállok
      matrózruhám, a régi kékben.
    
    
      Köd-dunyhák jönnek, hófehérek,
      hol napok kályhatüze táncol,
      és bűvös gyantaszagot érzek
      és égek karmazsín zománctól –
      Tejutak jönnek, hófehérek.
    
    
      Családi est a Sziriusznál!
      Nagyapó túl a sarkon vár rám,
      amott a jégben húgom uszkál –
      terasznak szép az Aldebárán,
      de fényesebb a Sziriusznál.
    
    
     (1950 őszén, az ávó pincéjében, mikor másnap reggelre ígérték
     kivégzésemet)