Fínom fejed a rizspor fellegén
     először akkor libbent fel elém,
     mikor foglárom ez ablaktalan
     cellába rúgott, ó Madame Roland!
   
   
     S azóta folyton itt csacsogsz, nemes
     hölgy, s oly okos vagy és oly szellemes,
     hogy szinte sok. De a jó társaság
     nagyritka kincs; az ember megbocsát.
   
   
     Dalolj, ezüst csíz, Conciergerie-m
     falán s végsők között tiéd e rím,
     írom költőd, új André Chénier,
     ma még tiéd; holnap a semmié.
   
   
     Mondd hát: látván a halál ciprusát,
     eléd is így merült az ifjúság,
     s gyermekkorod elsűllyedt útjait
     tapogatták-e újra ujjaid?
   
   
     Csapott-e meg vadul, ha nyílt a zár,
     anyád szekrénye – jázmin-illatár –
     és míg a Szajnán éji hold úszott,
     daloltak-e holt, régi koldusok?
   
   
     És mondd, neked is így virult a múlt?
     A tűnt percek csillagszórója gyúlt,
     s minden zárt könyv, csukott ajk, régi fa
     úgy nyílt, mint egy victoria regia?
   
   
     S mondd, ugye te sem félted a halált?
     Csak íly korán s hiába menni fájt.
     Ne vígasztalj, hogy ügyünk az igaz;
     néktek vígasz volt, nékem nem vígasz.
   
   
     Íly zord időn a józan emberész
     hangját nem hallják, pártja csenevész,
     a szélsőség bikája nekiront,
     s ki marad a porondon? A Gironde.
   
   
     Véretek elfolyt; én e vérfolyam
     tükrébe néztem s nem láttam magam.
     Csapdába estem én, ki Dantonék
     sorsát ösmertem s mégse tanulék.
   
   
     S ne vígasztalj, hogy a barát Nyugat!
     A kalmár nyugat rádión ugat
     s nem tesz semmit. Fő, hogy az áthozat
     stimmel, plusz egy önkéntes áldozat.
   
   
     Inkább ülj mellém, mutasd szép bokád
     – Roland miniszter márcsak megbocsát –
     s amin töprengek vagy hét napja itt,
     pletykáld el azt: a zsarnok titkait.
   
   
     Igaz, hogy ő, az eszme-magvető,
     belül cinikus, mindent megvető,
     s minden elvet, mit másban elvetett,
     magától rég s undorral elvetett?
   
   
     Igaz, hogy azt, mit mond, ír, szól, izen,
     biflázza mind s nem hiszi senki sem,
     s széthull a nagy ideológia,
     ha lógni fog, vagy meg kell lógnia?
   
   
     Igaz, hogy jó? Csak a rossz egyedek
     halálát kéri, semmi egyebet,
     és mert a rosszak száma számarány,
     mindig marad, kit nyaktilóra szán?
   
   
     De egyszer minden s ez is elapad
     s a jóság szobra egyedül marad,
     a guillotine zsilipjén kánoé
     jelenik meg s rajt ő, az új Noé.
   
   
     Erről beszélj magányom drámai
     percén, jelenség, szép és dámai,
     mert titkon fújt meg e rút salak itt,
     anélkül, hogy láthatnék valakit.
   
   
     Hallasd bonmot-idat, fecsegj, mesélj,
     vidítsd! örökké a zsarnok sem él,
     s míg számláján kihúzza nevemet,
     én számláján még egyet nevetek.
   
    (Az ávó pincéjében, 1950)