Nessun maggior dolor
       Que ricordarsi del tempo felice
       Nella miseria…
     
        Dante: Inferno, V.
    
   
   
     Cellám falán akasztófákat látok
     s hatvanhat napja nem néztem eget,
     de búval-bajjal, multtal és jövővel
     nem gondolok félannyit, mint veled.
     Csak most veszem ki, milyen óriás vagy,
     nem győz le bennem félelem, halál,
     és látlak itt is, vaksi muslicák közt
     ahogy rovom sétámat föl s alá
     s e verset mondom, melyből, mint a láva
     tör fel szerelmünk árja, ritmusa,
     és közben, édes barackmagként számban
     édes nevedet forgatom, Zsuzsa.
   
   
     Mit Dante szólt a vesztett boldogságról:
     úgy, mint mi, más nem érti azt talán.
     Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan
     szerelmünk alig terült asztalán.
     Most egyedül vagy. Bántanak miattam.
     Ha sírsz, meghallom s együtt könnyezünk.
     Szeretsz-e még? És jut eszedbe néha,
     kit elmulasztottunk, a gyermekünk?
     Jaj, hányszor látom! Szemén egy szemernyi
     arany cikázik. Keze lágy moha.
     Nem lesz-e késő majd, ha hazaérek,
     halványan, mint holtnak hitt katona?
   
   
     Találgatom, vajon hány hónap addig,
     vagy év? Egy, kettő? Bármi lesz, kivárd:
     emlékeink forgószelét csavarjad
     magadra szűzi lobogó gyanánt.
     Mit együtt láttunk, éltünk: összefűzzön,
     mástól elűzzön: – fű, fa, napsugár,
     beszélgetésünk elhagyott bárkája,
     mit zöld hajában ringat a hinár,
     bizsergő csókunk langyos eperíze,
     útunk a boldog Balaton felé,
     és zsugorodott, összebújt alvásunk,
     mint bronzkori sír, vagy az anyaméh.
   
   
     S ha tíz, ha húsz év? Akkor is kibírom:
     szemem mély lesz, mint éji mozdonyok
     lámpái a mezei sorompóknál,
     húsom, mint tészta lóg a csontokon,
     magom kivész, mert nem a piramísok
     búzája, mely bír ezeréveket,
     de sántán, porban kúszva, üszkös rákkal
     is eljövök még, hogy megnézzelek
     s hogy egyszer üljek ezüst hajad mellé
     egy padra, nyáron – pántos és nehéz
     napfényben s akkor e rémkép keserve
     édes lesz, mint egy óceán-nyi méz.
   
   
     S ha meg kell halnom: sírgödrömben állva
     kiáltok örök hűséget feléd.
     Őszesten, hulló lombok szandáljában
     küldöm hozzád tűnt lépteim neszét.
     Ködökbe s tejüvegbe burkolódzom,
     de megmutat a félhomály s a könny,
     ha széken szundítsz – madárárny a ködben –
     suhanok át a csipkefüggönyön,
     s a holt zörejek lomtárából hangom
     szegődik melléd utadon, ahol
     zokogásom láthatatlan patakja
     kísér pincékből s gyökerek alól.
   
   
     Ne válassz férjet. Hogyha unt közönnyel
     vagy könnyű kézzel majd ölébe húz:
     zokoghatnál és én jutok eszedbe,
     a lágy, a légi, lányos Orpheus,
     kivel hiába játszotok bujócskát:
     az éjben is rátok találok én,
     felhő-lesen, magános csolnaktokban,
     mély pincékben vagy lugasok ölén;
     flaskák sötét üvegjén nézek rátok,
     minden szőlőszem hamván ott leszek,
     vizekben megnyúlt nyakkal ringatódzom,
     felhőkön gőgös arcot mímelek;
   
   
     közétek ülök asztalon és ágyban,
     rátok koccintva emlékem nehéz
     borát, mely egyre tisztább s édesebb lesz:
     ettől szégyelled férjed tar fejét,
     ezért utálod görcsös köhögését
     s bokáját, mely elszürkül, mint az ón,
     s éjjel, ha vénen nem tudtok aludni:
     dunnád csücskére állok ragyogón;
     akkor sírhattok, párnátokba fúlva.
     Hiába éltek! Hol a diadal?
     Én lenn a sírban, az a régi hulla,
     győztes leszek és szép és fiatal.
   
   
     Szerelmünk győz – éneklem hát, a költő,
     holt kedves, bús rab, mindig hű rokon,
     késő nászunkra édes hegedőnek,
     vagy orgonának túl a sírokon.
     Nehéz terep! Külön vagy együtt hullunk?
     E szakadékos esztendők fölött,
     melyet nyílként magamnál messzebb küldök:
     csupán e vers, e vers legyen örök!
     Száz év és úgyse fáj, hogy dús gyönyörrel
     vagy rút görönggyel fizet e tusa, –
     de az idő visszhangos folyosóin
     örök szerelmünk verse szól, Zsuzsa.
   
    (Az ávó pincéjében, 1950)