Börtönömnek ők népesítik
     lázálmas, hosszú éjjeit,
     nyeregből rúgják fel az ajtót,
     bejönnek ágyam széleig,
     borókaszagú ködöt fúnak
     arcomba mokány méneik.
   
   
     Vad, hetyke nép ez: kurjong, köpköd,
     dalol s mókáz a vérpadig,
     szemükben arany fények úsznak,
     tarkójukon a szél lakik.
     Megállnak. Börtönt sokat láttak:
     ilyen borzalmast még alig.
   
   
     Hümmögnek, aztán megcsodálnak,
     mint halottat a gyerekek,
     rámdobja egy a köpenyegjét,
     a szénaszagút, kereket,
     s a nyeregalját ketten oldják,
     hogy párnáim is legyenek.
   
   
     Iszákjukból sonkát kínálnak,
     roppant császárhúst késhegyén,
     veres lúdsültet, – „combközébe
     e flaskanyak a vőlegény;
     meghúzhasd, Esztergomban termett,
     Bottyán uramnak szőlején!”
   
   
     Mellém ül egy: – a haja szőke,
     balján pisztoly, övén fokos,
     tarkója a budai német

    
     hóhér bárdjától vérnyomos, –
     jaj, Béri-Balogh Ádám, kendet
     sem ösmerem meg, én okos!
   
   
     Az arca gótikus, leányos,
     lázrózsás arca szik-fehér,
     földieper-szagú az inge,
     térdére hajlik, szinte fél,
     s mikor beszédét összeszedte,
     felém fordul és így beszél:
   
   
     – Kigyelmedben nem látok mást én,
     hanemha arabs herceget,
     ki hallva, hogy a libertásnak
     itt rőzsetüze sercegett,
     hozzánk állt, ránk tett kardot, pennát
     s éltéből minden perceket.
   
   
     – Mit bánta, hogy nyomát köd issza,
     ebek falkái kergetik,
     nem kért tőlünk hópénzt, se kongót,
     s habár hét balsors verte itt,
     hozzánk állt és elhagyta értünk
     a Hesperídák kertjeit.
   
   
     – Háznépét megölték egy szálig,
     könyvén a máglyapernye ég,
     és most, hogy tömlöcéből meddő
     ágyékkal kora sírba lép,
     értünk való vitézi múltát
     nem zengi kürt, nem sírja nép.
   
   
     – Hazám nevén e tömlöcsírban
     ezennel most megkövetem,
     s hogy jóvá tegyem, újra halnék
     tőkén vagy máglyacöveken,
     s kegyed előtt a porig hétszer
     alázom tisztes fövegem.
   
   
     Szabódom. Éppen ő, a mártír
     beszél így? Ugyan, hagyja el.
     Magyarországon szabadságért
     bárd alá jutni? bagatell!
     Mosolygunk; pedig milyen mázsás
     kérdést intéztünk hamar el.
   
   
     A másik lovas a nyeregből
     ölembe vadkörtét hajít,
     nevet: mutatva pödrött bajszot
     s végüknél sodrott ajkait.
     Legott meginstál: – Komáromból
     Rácz Miska vagyok magam itt.
   
   
     Lehajlik hozzám a nyeregből,
     s hogy megvígasztaljon, mesél:
     megjátszik mindent: suttog, füttyent,
     csupa tűz most és szenvedély, –
     győztes portyákról szól; a csúfját
     feledte. S az már úgysem ér.
   
   
     Mesél. A lest, hogy Szencnél álltak
     s elfogták Stromperget teli
     buxával; lakmát morva várak
     boroshordóin; reggeli
     vágtát, hol arcba ugró ágak
     harmatja volt a reggeli.
   
   
     Bécs bordélyát, hol álruhában
     jártak; ó boros éjszaka!
     Jávorka Ádám fringiával
     húsz dunnát szúrt le egymaga,
     s a pékné rémült arca reggel,
     s hozzá a kifli friss szaga!
   
   
     A dunamenti marsot: szemközt
     vonult a labanc, hét napig,
     s az őszi ködben egymás anyját

    
     szidták az áron át, amíg
     a tejszín vízben összefolytak
     valószerűtlen árnyaik.
   
   
     S a végét. Távol pestis-csengők;
     a táj: tört kóró, régi nád,
     hűlt tűznél agg kuruc mélázik,
     Vauban-t lapozgat a diák,
     s fölöttük, oldalt kéken fénylő
     szemekkel szálló vadlibák.
   
   
     Én meg hallgatom, szemlehúnyva,
     s látom Rákóczit: most beszél
     vállát a Felvidéknek vetve,
     baljában sárga oklevél,
     s mint arany almáját a császár,
     úgy tartja Újvárt jobbkezén.
   
   
     Ők Bécsnél járnak: vállaiknál
     karikás ostor a vihar,
     vagy téli alkonykor a Dudvág
     partján, hol messze kürt rivall,
     s táncolnak pannón dombtetőkön
     a porfelhők szoknyáival.
   
   
     Pajták, padlások s röhögések
     bujtatják őket, hogyha kell,
     lányok s köcsögök várnak rájuk,
     az ország roppant anyamell,
     egy ország, mely még velük érez,
     fortyog, lapul, sír, énekel.
   
   
     Könnyű lovasság, könnyű bánat,
     kik éltek s haltak könnyeden,
     mért nem halhattam velük én is?
     Most itt fekszem és könnyezem, –
     ők meg hümmögnek, szedelődznek,
     majd útra kelnek csöndesen.
   
   
     Búcsúzni még mind visszapislant,
     amikor a küszöbhöz ér el;
     a folyosón Rácz Miska fordul
     lovával, a rőt telivérrel,
     s én sírok, sírok, míg szememet
     két sebnek érzem, teli vérrel.
   
     (Recsk, 1952)