Multbanéző történet

           Októberi emlékezés

Asztalos Líza nagymamámmal sétálgattunk az öreg temetőben. A kálvária- sor képeit nézegettem, fölöttünk már sárgultak a százados gesztenyefák levelei. Lehettem, úgy 8-9 éves,  nem tudom biztosan, de annak az októberi délutánnak a hangulatát valahogy megőrizte az emlékezetem. A kápolna ajtaja nyitva állt, akkor még nem kellett félni attól, hogy valaki megszentségteleníti, vagy megrongálja. Akkor még szótlanul, áhítattal léptünk be a kápolnába.

Kicsit imádkoztam, kicsit nézegettem a képeket, és szerettem volna megsimogatni, a Szent-háromság szobor Kisjézusát. Azután, barangoltunk a régi sírok között. Virágot tettünk itt nyugvó szeretteink sírjára, amiből pár szál, mindig jutott a kápolna mögött lévő 48as honvéd sírokra is. Fogtam nagymama kezét, kértem meséljen arról a nagybácsiról, aki szintén a 48as szabadság harcban esett el. De most a mese elmaradt, helyette az Aradi vértanúkról kezdett mesélni. Még egy régi balladát is elénekelt, csendes szelíd hangján. Kár, hogy már csak kis töredéke jut eszembe. Valahogy így hangzott: Aradi vár ablakába, tizenhárom hős katona sírdogál az éjszakába. Tizenhárom tábornoknak, talpig vasba keze lába.

Szomorú volt a dal folytatása, amiből meg lehetett tudni, hogyan végzett velük a kegyetlen hóhér, mi volt az utolsó üzenetük a magyar hazának. Kár hogy régen elfelejtettem.

Ahogy múltak az évek, egyre ritkultak az októberi séták a temető fái alatt. A rohanó élet nehéz évei más irányba terelték gondolatainkat. Más, idegen októbert kellett ünnepelni, amelyhez, nekünk magyaroknak semmi közünk nem volt. A 13 Aradi vértanút, legfeljebb az iskolában, történelem órán említették. Aztán, 1956 októberében, történt valami, ami új reményt hozott. A magyar nép, 48 emlékéhez méltó módon ünnepelt, az elnyomóink ellen fordult, szabadságot követelt és fegyver ellen, fegyvert fogott! Rövid ideig tartott a remény.

Kevesen voltunk? Vagy ők voltak sokan? Vagy elég volt, hogy az árulók köztünk éltek?

Ma már nem tudom megítélni. Pár éve, egy kirándulás keretein belül,  Pongrácz Gergely vezetésével megtekintettem a Kiskunmajsai, 56-os múzeumot és a kápolnát, ahol az 56-os népfelkelés mártírjainak neve márványba vésve látható. Csak álltam és némán néztem.

Istenem, mennyi egyszerű ember, munkások, parasztok, egyetemisták, és szakmunkás tanulók életét oltotta ki az önkényuralom! Hány anya siratta, siratja ma is gyermekét. Hány fiatal apa hagyott árván feleséget, gyermeket! Összeszorult szívvel és ökölbe szorított kézzel, könnyes szemmel olvastam a neveket. Önkénytelenül az jutott eszembe, ha én is ott lettem volna, ha bátrabb vagyok, ha sokan, bátrabbak vagyunk, Nekik a mártíroknak sem kellett volna meghalni, vagy az én nevem is ott lenne egy kis fekete márványtáblán? Az Ő emlékükre is születnek majd balladák?  Kit kérdezzek?  

Mert a népfelkelést követően ezekről senki sem beszélt. Tabu témának számított 1956!

Most, sok év után ismét az öreg temető megfiatalodott fái között járva, a kálvária képeit nézve megállok a felújított kápolnába. Mondok egy imát minden októberi mártírért, legyen az Ötvenhatos hős, vagy az Aradi 13 Gondolatba virágot teszek sírjukra, megköszönve, hogy életüket adták Magyarország szabadságáért!