Árok, bozót, cser, erdőség, haraszt:
     ez háza, melyben kenyerét eszi,
     hónaljában az őszi köd gubbaszt,
     a téli szél vitorlának veszi,
     a felkelő nap sólyma csuklaján,
     halántékába a hold belenő,
     szájszéle csúf, lebiggyedt, – szemfogán
     odvat kopácsolt a harkály idő,
     őrült szemfénye lett a pisztolya,
     s vad füttye, melyet téboly hallani,
     lábfürdője dombhátak lisztpora
     s fagyott szekérnyomok szántalpai.
   
   
     Soká van ez, későn Mohács után,
     s hajlik már útja síri rög felé,
     vállából karja kiugrott sután,
     szeme lágy s fonnyadt, mint döghalé;
     olykor már egy tanyára is belép,
     mézes lepényt csámcsogva fal, ha van,
     szikkadt torkának nagy s örök hevét
     aludttejjel hűsíti hasztalan,
     kemencékhez formálja derekát;
     marasztalják; de ő nem nyughatik,
     és minden este új s új dombra át
     hurkolja árnya hosszú húrjait.
   
   
     Régvolt nevét egyszer fecsegte el,
     feladta akkor a zabhegyező,
     a dögszagú, madárfő siheder, –
     de nem hitték el róla, hogy ez ő.
     Azóta hallgat, mélyen, mint a sír,
     és hallgatódzik háznál, kert alatt,
     hogy Györgyről s róla szól-e még a hír,
     s ha szól: mélyen, huhogva felkacag,
     s ha nem – vizek partjánál ácsorog,
     követ dobál tükrükbe és figyel,
     hogy visszatér-e hozzá s hányszoros
     a hullám, melyet ő indított el.
   
   
     Budán látták, a Várban. Ott maradt
     Szent György terén, a kőben, lábnyoma.
     Az Úr testét ha felmutatja pap,
     azóta nem láthatja Zápolya.
     Tarpán őrült aggnő szólt rája így:
     „Kuckón ül, nézd, de árnya nagyra nő,
     vad kanszag rajta s homlokán a dícs,
     vélném, Lőrincz, a Dózsa papja ő.”
     Sukoró mellett, hol nádon lakott,
     zsombékon ülve egy suttyó gyerek
     vetett eléje három mondatot
     beszédéből, mit régen elfeledt.
   
   
     Ilyenkor érzi: nem halhat meg ő,
     nagyot nyújtózik, ha a földbe lép,
     s talajvíz lesz, mindenhol felszökő,
     ha ásnak, felmutatja ujjhegyét;
     hód-fészek lesz agykérge, szelleme;
     hód-járat: minden partfokot kiváj;
     földvár, az ország kulcsa; ellene
     hadjáratot hiába kezd király;
     lesz hosszú, cingár karja iszalag,
     mely zöld csapdákat rejt az út alá,
     s két ujja közt a boka kiszakad,
     mely őt e földből kiszakítaná;
   
   
     lesz láp mélyén burjánzó borbolya,
     iszapok vadkan-hátán hever el,
     de kézről-kézre adja őt tova
     had, tűzvész, ár, szél, pestis, viheder,
     bejárja az országot, ellepi,
     nem szab korlátot rá idő, se tér,
     gyújt, pörköl, ég; csak szikra kell neki
     s magától terjed az, mi benne él:
     az Eszme, mely virágporként lebeg
     s az agybarázdák földjén újra nő,
     s a Szó, mit még anyjában, vérerek
     hallócsövein ért a csecsemő.
   
   
     S végül: midőn az égen átrezeg
     a hajnalt jelző első zöld fonál,
     szíve kigyúl s megáll egy domb felett
     Czegléd papja, az öreg áldozár.
     Valója már csak foszló férc, lidérc,
     legendás váz, csalóka s elhaló;
     lidérce lesz az érc, a sziklabérc,
     örök legenda, nem haló való.
     Nem látják egymást ketten újra itt:
     alászáll ő – amaz meg fellebeg,
     s helyére lépve, vándorútjait
     örökké rója, mint a fellegek.
   
     (Recsk, 1952)