" És a valósággá vált hihetetlen nem hagyott el engem, én hittem a hihetetlenben, a meglepő meglepetésben, a döbbenetben, ez volt a vezérlő csillagom, ami tán csak azért kísért végig az életemen, hogy önmagának bizonyítson, hogy mindig vár rám valahol valami meglepő..." / Bohumil Hrabal/

Az alkony rózsaszínnel köszönt rám, mintha elirigyelt volna a hajnalonkénti színkavalkádot, a felhők színes szegélybe burkoltan, megadón szálltak délnyugat felé, a boldogság simán áradt szét bennem, az esti harangszó  is a békét szórta szét, mindennapos hangja a rendet, szabályosságot, pontosságot idézte, mert óra nélkül is tudható este hat óra van... az öröm mosolyt rajzolt körém, belém, felfokozott életérzést, nem engedtem a szomorúság csodaszép angyalát sem vállamra ülni, apró tűszúrás csak a szívtájékon- megint nem tartottad be az ígéretedet- de már ezt is szelíd mosollyal nyugtáztam, nem tudok rád haragudni, csak a távolság nő egyre jobban... aztán a másik oldalra gondoltam, a nyitott kapura, ami csak rajtam áll átlépem-e, s mikor, a biztonságra, a szelíden magabiztos erőre, végtelen nyugalomra,  ha átlépem a kaput már nem nézek vissza, már csak és kizárólag előre létezik, hiszen a múlt meg nem változtatható, vissza nem sírható, át nem hidalható...Az alkony megérintett, bájosan meghatóvá tette az estét, a sötét lassan lopódzott, nyugalmat hozott szürke batyujában, amit az öröm és ritka boldogság-percek teremnek, a harangszó végigfutott a városon, a bárányfelhők gondosan rajzolt lila szegéllyes paplannak álcázva úsztak délnyugatnak,  a Sárhegy esti fátyolba öltözött, a Mátra éles törmörséggel razolódott az estbe, a titkos tóra gondoltam, a lehajtott fejű csodaszép fűzfára,  a tűz illatára, melegére, a szavak folytak át rajtam, az elmondott mondatok, majd maradék nélkül könnyedén eltűntek a térben, előre néztem, az álmaim vizsgáltam sorra, majd a szeretet és béke mindenen átívelő hídjára... a sötét körbefont, szürke ujjával álmot rajzolt homlokomra...