Tengerből kelt dzsinn! mélységek haragja!
     az égre fröcskölsz örvényt, iszapot,
     s mindünk jövőjét zárnád a palackba,
     melyet kezed a vízbe visszadob.
   
   
     Homlokod új középkor kapuboltja,
     hadaid állnak már e bolt alatt:
     nincsen közöttük, csak született szolga,
     hírből se tudják, mi a gondolat.
   
   
     Tudósaid: bolondok, szélütött nép,
     mely pókhálón leng s piszkál régi port,
     gazdászaid rendszered egyszülöttjét
     kendőzgetik, az örökös nyomort.
   
   
     Írógárdád: hízelgők, csepűrágók,
     barátaid: merev lakájsereg,
     s rothadt Bizáncodhoz költőid sárból
     s vérből kevernek arany hátteret.
   
   
     Gigász, kit szűlt – ó végzetes hatalmak
     bal frígye! – ész és gonosz akarat,
     népek foglára, ki egy forradalmat
     fojtottál meg markodban egymagad.
   
   
     Hőseit bitófákra akasztattad,
     avagy tarkón lövetted – de elébb
     megpökted őket s csizmádról maszattal
     tapodtad mindük eleven szemét,
   
   
     s hulláik hegyén egyre feljebb hágva
     – joviálisan s csupa nyugalom –
     nézel országod roppant mocsarára,
     rettentő kőszirt! szörnyű hatalom!
   
   
     Kénkövet fúvó, iszonyú lidérced
     e század lápjából messze kinyúl,
     gigantikusabb Dzsingisznél, merészebb
     Attilánál s öldöklőbb, mint Timur.
   
   
     Halálodat oly vad vággyal kívánom:
     s idézem – szinte beleszakadok –
     és látlak kremli dolgozószobádon,
     amint sétálgatsz fel-le magad ott.
   
   
     Hirtelen felbuksz – szívszélhűdést kaptál –
     magaddal rántva széket, huzatot.
     Aludttejképű őrhad – egész kaptár –
     szalad be s néz: „No csak, elutazott.”
   
   
     Vagy májadat vélem látni, s rajta rákot.
     Egy ércsomón tenyészik a fekély.
     „Most, most” – mondom – „még egy perc és elrágott,
     s nincs szer, mely felsegél.”
   
   
     S ábrándozom, hogy láthatatlan lettem,
     futok – repítsen hajó, gyorsvonat –:
     hálószobád homályán érlek tetten
     s elvágom torkodat.
   
   
     Milliók vannak így. Ma sem kívánok
     mást, mint hogy halj meg, ki e föld átka vagy,
     s alvadt vértömbökből épült Bizáncod
     ne éljen túl, ó Konstantin, te Nagy.
   
    (Budapest, 1949 december)