Körszínháztól az Achilleionig
     keresztények közt ő az egy pogány.
     Nyomán káromlás röpdös, eb vonít,
     tógája fülledt és bíbor magány.
     Izzadt futások jázmin-szaga száll
     fel melle szirtjén és vállgödrébe bú,
     agyán kert nő vadul, mit nem kaszál,
     halántékán páfrány a mélabú,
     arcán kinn jég bőrzik, benn láz lobog,
     úgy mint azén, kit sorsa régen űz,
     de meg nem öl – s szemén a kárhozott
     ember gőgjéből egy gyufányi tűz.
   
   
     Megölték társait, Hypátiát
     a nagytemplomhoz hurcolták és ott
     kagylóhéjakkal hántották húsát
     le testéről a krisztiánusok.
     Azóta nem fél. Jöjjön a halál!
     Üvegbokájú fény jár fürdeni
     hűs homlokának fémtükör taván,
     hol aszfodélosz-árnyak fürtjei;
     gerince árboc, mely móló mögött
     fut révbe; léptét bizton rója ki –
     hadd pukkadnak meg láttán e dögök,
     hogy él közöttük még egy római.
   
   
     Mert átnéz rajtuk. Oszlopszentjüket,
     kit úgy imádnak, látta még maga.
     Zöldségeket beszélt a vén süket,
     s farán mint cseppkő lógott bélsara.
     Plátó lakmája helyett hitviták,
     Szentlélektől az isten-lényegig!
     S egymásra gyújtják Alexandriát
     egy fogalomért, mely nem létezik.
     S rabszolgaszabadítás! Felnevet.
     Ily olcsón még nem izzadt a szegény.
     De szent a munka s bért a fellegek
     ura fizet, az Égi Vőlegény.
   
   
     Hová az élet íze, illata,
     ajkról a mosoly és arcról a báj?
     A vélemények tarka piaca
     helyett egy kátén kérődzik a nyáj.
     Közös tüzön a gyanú mérge fő,
     egymást gyilkolják örökös pörön,
     s a vakhit sárga számuma elől
     rózsapapucsban illan az öröm.
     A léggyökér szót elvágták – halál
     vár gazdájára – és a gondolat
     vermelt magon csírázó ősz szakáll,
     koravén sarj; elvész a föld alatt.
   
   
     Ha máskor él, a nílusmenti kert
     egy édeshangú tücske lehet ő,
     a nagy athéni múzsának reszelt
     combján lágyabb zengzettel felelő;
     kocsmát s ingyenbort zengnek ajkai,
     hetérát, kinn cinóber árnyalat,
     haj, arc és öl – s vad csínyt a reggeli
     utcák fehérjén, borzas fák alatt.
     S ha ámbracsepp a tűnő napvilág:
     e szép, bár olcsó égtől elköszön,
     s ajkán neveddel hal meg, nagyvilág
     s nem sejti, hogy utána vízözön.
   
   
     De így? Költőik csak a püspökök
     nemlétező erényét zenghetik,
     Homérosz nem kell, Szapphó üldözött,
     mit szóljon ő, ha versét elvetik?
     A szépség gyanús, a szellem pogány,
     így ül ködös víznél – túl messze part,
     s csak ott, jövendő századok fokán
     él egy népfajta, mely őt érti majd.
     Kétségbe kell hát esni. Cháronát
     hol lelje, íly Léthére szállani?
     Elvész, mit ír. E tenger áron át
     nem járnak, csak titánok lábai.
   
   
     De vígaszul egy meddő életért,
     ha borpincén ül, homloka körött
     a szöcskecombú faunok és ledér
     nimfák köröznek, mint az állatöv,
     Apolló lantján néki recitál,
     farával Vénusz ránevet – hiú
     s merev nyaktartással testőrnek áll
     melléje Nárcissz, egy gőgös fiú,
     fülébe Pán tilinkón hízeleg,
     álmára Lúna hajlik, szende fény:
     eljöttek mind a halott istenek,
     kísérni őt a bánat erdején.
   
   
     S ha az óváros romsorán mereng,
     hol zöld gyík surran s vad méhecske dong,
     Szokrátész hősi árnya feldereng.
     s Athén nagy napja gyúl, a napkorong,
     amely alatt embernek lenni rang,
     és este, ha a holt fürdőn bolyong,
     homéri alkonyt lát: üvegharang
     eget, kong-bong a mélabús kolomp,
     tűz s tánc, hol lányok lenge teste ring,
     a szirtről lent egy lant lágy hangja zsong,
     s az íhlet fent, mint lassú sas kering –
     ó klasszikus táj! Lelke elborong.
   
       
     Egy tengervésznél Kárpáthosz foka
     alatt vár rá a végső vízió.
     – Nem értetted – bőg egy hang – ostoba,
     mi az Egyház, a győztes víziló.
     Álltál, míg éltél, sűllyedő hajó
     farán, mint most, s a mélység kérve-kért:
     „Ugorj be! légy hal! halnak lenni jó!”
     Nem jössz, ember vagy – szólt gőgöd. S mit ért?
     Fiad már hal lesz, boldog, bamba hal,
     neked meg neszte szellem, élet-íz,
     szabadság, szépség!
   
   
     Hab jött, mint a fal,
     s fölötte zölden összefolyt a víz.
   
    (Budapest, 1948)