I.

Személy nélkül rögzítettem valaha

mozdulatot szoborba elfalazva.

Most a szobor, s a mozdulat megéled:

Camille Claudel képében lép elébem.

Csápjaimat hiába nyújtogatom,

csápjait nekem kell letapogatnom,

csápjait behúzza mind, mutatkozik:

hogy ô ide nem szívesen tartozik.

Ónixból formálódó hullám íve1

készül lecsapni fölébe feszítve.

Nem zavarja, hogy a Szajna megáradt,

s szennyét-szégyeneit önti, hozzája.

Órjás hullámnyelv a földből mered ki.

A földön, a formálóját, tereli.

Szorítja, ahogy homorul2 fölébe,

feszítve az ívének, az ölébe.3

Körhangzótól dús falak közt, oldalaz.

Hallja azt is, amit nem is mondanak.

Ahogy ő egy mozdulatot odavág.

Nem tudhatni soha lesz-e folytatás.

A lakásban márványtömbnek dől neki,4

mert ô onnan nem szívesen jönne ki,

zavarában a márványba bezárva

külön a táncospár,5 külön a tánca.

Ajtót nyitni eddig sem volt szokása,

bedeszkázott ablak mögül formázza

üti-veri, szét az összes szobrait,

mígnem ezzel szoborrá lesz maga is.

II.

Porcelánba önti testét

testtel, a lélek itt kevés,

egyensúlya oly törékeny

borul, ernyőt bont fölébe,

lesből-résen mint a sáncok

futnak föl rá a hullámok,

– mozdulat peremet ér,

feszül: felfüggesztett kép.

Egyensúlyából kibillenni készen

a keringőző szoborpár megéled.

Forog, a súly összpontosul a nőre:

külön a pár, a tánc, a keringőbe’. 6

Elán zárja porcelán, szétveti

személyisége széleit.

Hömpölyög megáradottan, szélesen

úszik vele, rajta összes szégyene

 Hullám című szobra

2 tükörként (is)

3 homorulat, hajlat, mélyedés (is)

4 nekifog, nekitámaszkodik, nekitántorodik

5 Keringő című szobra

6 Szorul bele, benne megszorul.