Nem gúnyolódom többé. Eltévedtünk ezegyszer.
      Hangom fagyott, borzongó félelmét más kiáltja.
      Galléromból verejték szaglik. Szemközt a gleccser
      az alkonyban világol – vén tébolyult szakálla.
    
    
      Mikor még délután volt a meredek fenyéren,
      sok mindenről fecsegtünk. Főként az úttörőkről,
      atyáidról, kik erre jöttek ponyvás szekéren
      s róluk, kik főkötősen merengtek: régi nőkről.
      Custer skalpját nevettük (sörreklám lett belőle)
      s utána hétmérföldes csizmában járt a Tőke.
      Aztán az indiánok csatáit hoztuk szóba,
      a Főnököt, kit itt fenn temettek örök hóba,
      a négynapos küzdelmet, hol eltörtek a dárdák
      és kés helyett a yenkik torkát sással nyiszálták.
      E harcon felhevültem, mint ősöd hajdanában.
    
    
      Oly szűzies világ várt hasizmod hajlatában!
      Ágyékhajad nedves volt; bozót, kék és kanyargó,
      akár a táj köröttünk, amilyet Lionardo
      szokott rajzolni. Látod, kiszöktünk a világból,
      nincs húsz mérföldre ember. A háború is távol,
      hogy veszne mind a romlás, vak eszme, babona!
      A zubbonyt is ledobtam, mint szökött katona.
    
    
      Most bosszút áll az önzés. A fenyves bronzkardot fog,
      kést szúr alánk a szikla, komor bikák a bokrok,
      lasszóval és hurokkal lesnek hóhér liánok,
      s a szélben feltámadtak a halott indiánok!
    
  

      Siess, gyerünk a mélybe! Városba, emberekhez,
      harcokba, félelembe, gépekhez, fegyverekhez,
      hogy elfeledjünk félni. Nincsen menekvés ettől.
      Boldogságunk futás volt, magányunk vára megdől.
      Szaladj! Segítség! Félek! Reánkszakad az égbolt!
      Eltévedtünk az erdőn; az erdő tévedés volt,
      nincs mécses itt semerre. Csupán szerelmed lángja
      bujkál a sűrűségben, mint ódon kocsilámpa.
    
     (Yellowstone Park, 1943)