"Örök jegyben járnak a fák, s a rohanva járó idő

Évről-évre gyűrűt hoz, mint tehetős hű szerető."

Az úton merengve ballagok cipőmön út pora

Orromban virágzó hárs illata a régi cimbora.

Gyermeki időmben, de sokat futott velem

Én a szél karjában ő ziháló lélegzetemen.

Megállok. Az erdő szélén fiatal bokor, bodza

A kedves hársfám legújabb apró szomszédja.

Az idő, mint könyvelő ide is rávéste jelét,

Magasra emelte a fa ágát, virágát, levelét.

Örök jegyben járnak a fák, s a rohanva járó idő

Évről-évre gyűrűt hoz, mint tehetős hű szerető.

Amint látom, mindjárt eljön az aranylakodalom,

Legalább is úgy érzem, ahogy a törzset átkarolom.

Arcomat vigyázva a kéreghez odahajtom lassan,

Hogy az albérlő kis mohát nehogy háborgassam.

Ujjaim simogatják a törzs érdes nagy repedéseit,

Szívem édes borzongás között emlékkel telik.

Ölelem derekát, szívem a törzsön hevesen dobog,

a mohán, mint harmat könnycseppem felragyog.

Szégyen! Mondanák, ha látnák a hulló férfi könnyet,

De tehetetlen a szem, mert benn a lélekben születnek!

Közeleg az alkony lábam az út nyugodt porába lép,

Csak lelkemben kavarog egyre a sok színes emlék.

Elindulok, hársfa illata ölel, hangtalanul lépkedek,

A fa lelkembe véste magát, mint örök gyönyörű jelet!