" Végül is hiszek abban, hogy csak szavakkal lehet olyan világot építeni, amelynek van értelme." / Kate Atkinson/

A tünde apró volt, telt, gyönyörű, duci arcából kedves mosoly áradt, hegyes tünde füle körül vidám, barna fürtöcskék szálldostak, kacagása ezüst csengőcskék hangja, dundi kezében varázspálca, csillagos, igaz-mesebéli, pufók ujjacskáin jáde köves gyűrű csillant. Körbe-körbe röpködött, fáradthatatlanul, játszott, táncolt, csillámló aranysugarat húzott maga után, mint színes fátyolt. Fürkész, mindent látó, érző, bölcs szeme elől kitérni sem tudtam volna. Az éjszaka lassan halványult, a Göncöl már kiborította az égi szénát, a szekérrúd utolsó csillaga álmosan hunyorgott rám, közben Hajnal készülődött, aprólékos gonddal kereste aznapi fellépő ruháját, felhőket próbált magára, színeket kavart az ég aljáról, duzzogott is egy keveset, mert sehogy nem találta a megfelelő színt, majd megelégelte, a színkavalkádot ráborította a kora hajnali égaljra, álltam, néztem a mindennapi csodát, hallgattam a bagolyka hangját, éreztem, ahogy átjár a színkavalkád, és derűre burkolja a reggelt. A tünde aprócska lábával türelmetlenül koppintott, a figyelmem kérte, megkapta, a fülébe súgtam mind a három kívánságom, ami a szívem legmélyén lapul... a tünde elpirult, vállat vont, pálcájával varázskört rajzolt körém, meghajolt, Hajnallal együtt tovaszállt, itt maradt egy apró darabka a kacagásából, egy aprócska darab a maga után húzott aranysugárból, és várom, hogy kívánságaim teljesüljenek....