" Nincs nagyobb út a világon, mint amely az embertől az emberig vezet. Olykor átlátni felette, át is hallani a kimondott szót, de az utat megjárni sohasem lehet." / Tormay Cecile/

Az álom megfogott, nem eresztett, vasmarka fogta szívem, csapongó képek közt bolyongtam szüntelen, párbeszédek visszhangoztak kihalt, üres folyosókon, kérdések ugrottak elő pókhálós sarkokból, befejezetlen, lezáratlan kapcsolatok szakadt szürke árnyai álltak kérdés nélkül körém, arcnélküli megtestesülései hibás döntéseknek, rossz gondolatoknak, hamis, csalfa ígéreteknek. Sosem járt lépcsőházak huzatos gangjain kimondatlan szavak visszhangzottak, miértek csapódtak körbe és körbe mindig visszatérve. Hátra fordultam, egy ajtó hold-ezüst derengésben, félig nyitva, kócos kis angyalkával sarkában, int, varázspálcáját megsuhintja, széles ezüstszín-nyíl mutat utat előrefelé, és mosolyog, szívembe súgja: -ide bármikor visszatérhetsz, ez az ajtó neked sosem zárul be végleg...- megyek tétován előre a hold-ezüst fénysávon, csillogó holdfény jár át, telihold van, vágyálmokat teljesítő, minden rosszat űző, álomtalan, éber gondolatok hálóját szövő... fénye becsorog, átjár, feltölt, vigaszt ad, elsuttogja titkos kívánságaim, hihetetlennek tűnő, mégis megtörtént dolgaim, megyek előre, kihúzom magam, ez ezüst-sáv szélesedik, a másik ajtón szűrt aranyfény szivárog ki, halkan tárul, mély, szívből jövő remény, mély, igaz szeretet jár át, az álom még mindig nem ereszt, nem is akarnék szabadulni, egyre vágyom és vágyom az ajtó mögé látni és lépni. Megtorpanok, bemenni mégsem merek, nem félelem, mégis valami visszatart... az álom eleresztett, Hajnal vidáman, csodapír szépen kukucskált be, rózsaszín csíkos felhőket játszi kockásra rajzolva a szürkeséget, narancsszín-zöld-arany palástban, hosszú csodaszőke haját gondosan fésülve, szívem megsimogatta, lágy szellőcsókot dobott homlokomra, kacagott szívből, igazán, és belecsillámlott a reggeli zűrzavarba...