Azt, hogy zsidókérdés van, Olaszországban nem nagyon érezzük. Ebben különbözünk más országoktól, mindenekfelett pedig Németországtól, ahol ez a kérdés manapság – mint ismeretes – nem csupán az eszmei, hanem a társadalmi és a politikai síkon is mély ellentéteket vált ki. E feszültségek szélsőséges következményeit jelzik a Göring által sugalmazott legújabb törvények, amelyek szerint Németországban zsidók és nem zsidók között nemcsak a házasság, hanem még az együttélés is tilos; továbbá egyértelműen ki vannak zárva a nemzetiszocialista állam minden szervezetéből a zsidók és azok, akik korábban zsidókkal kötöttek házasságot. A zsidókérdés eredete nagyon régi, sokrétű, és olykor még rejtélyes is. Az antiszemitizmus a nyugati történelem szinte valamennyi fázisát végigkísérte. A zsidókérdés áttekintése – még ha puszta kíváncsiságból történik is – Olaszország számára sem érdektelen. Az pedig, hogy ebben az országban nem léteznek azok a különleges körülmények, amelyek másutt az antiszemitizmus közvetlen és végig nem gondolt formáit váltották ki, lehetővé teszi, hogy a kérdést higgadtan és objektíven tekintsük át.

Összefoglalásként mindjárt mondjuk ki, hogy manapság az antiszemitizmust annak a valóban általános szempontnak, azoknak a doktrinális és történelmi előfeltevéseknek a hiánya jellemzi, amelyek szükségesek ahhoz, hogy deduktív eljárás segítségével valóban igazolhassuk a gyakorlati – vagyis társadalmi és politikai – antiszemita magatartást. A magunk részéről úgy véljük, hogy az antiszemitizmusnak van létjogosultsága. Azonban az antiszemiták által szokásosan felhozott érvek gyengesége és zavaros volta – ami ráadásul egy erőszakos pártszellemiséggel kapcsolódik össze – a szándékolttal ellentétes eredményre vezet: a pártatlan szemlélőben azt a gyanút ébreszti fel, hogy az egész antiszemitizmus olyan egyoldalú és önkényes álláspontokra vezethető vissza, amelyeket nem igazi princípiumok, hanem esetleges gyakorlati érdekek határoznak meg. Ezért ezekben a tanulmányainkban azon igazi okok vizsgálatát tűzzük ki célul, amelyek az antiszemita magatartást igazolhatják. Azt mondják, hogy manapság kiváltképpen a pénzügyek és általában a gazdaság területén van zsidó veszély. De ez a veszély megjelenik az etikában is; végül pedig mindannak, ami spiritualitásként, vallásként, világnézetként a sémiséghez – mindenekfelett pedig a zsidókhoz – kapcsolódik, sajátos – a fehér rassz más népei szemében visszataszító – jellege van. Ezért teljességében vizsgáljuk a problémát, és a következőkben a zsidókérdést a maga hármas aspektusában tárgyaljuk. Ezek közül az első a spirituális vagy vallási, a második az etikai-kulturális, végül a harmadik gazdasági-társadalmi és politikai. Kiindulópontként természetesen az ezekben a kérdésekben járatosabb német szerzőkre támaszkodunk, akiket az általuk vallott „mítosz” jellemez. Azonban arra törekszünk, hogy mindezt a lehető legszemélytelenebbül foglaljuk össze, és kizárjunk minden olyan elemet, amely nem vezethető vissza a tiszta doktrína síkjára. Létezik-e általában egy sajátosan sémi világnézet, életszemlélet, és a „szakrális” sajátosan sémi felfogása? Ez az alapvető kérdés. A „sémi” szó jelentése – közismert módon – tágabb, mint a „zsidó” szóé, és most szándékosan használjuk az előbbit. Valójában azt hisszük, hogy a zsidó elem nem választható el világosan attól az általános civilizációtípustól, amely – bármilyen figyelemre méltó különbségek vannak is az egyes sémi népek között – az ókorban a Földközi-tenger egész keleti medencéjében – Kis-Ázsiától Arábia határáig – elterjedt. A sémi szellem komplex vizsgálata nélkül az újabb időkben ható zsidó szellem különböző lényeges aspektusai kikerülnek látókörünkből. Néhány szerző, aki túljutott a tisztán biológiai rasszizmuson, és aki a rasszt a civilizáció típusa szerint is vizsgálja – például legújabb műveiben Günther, valamint Clauss – többé-kevésbé eljutott eddig a pontig, amikor általában arról beszél, amit „a levantei (vagy elő-ázsiai) lélek [der vorderasiatischen Seele] kultúrájának” neveznek. Ez a lélek többé-kevésbé a sémi népeket hatja át.

Milyen elemek azok, amelyek miatt a sémi spiritualitást és vallási formákat alacsonyabb rendűnek kell tekintenünk? Erre a kérdésre az antiszemiták homályos és ellenmondásos válaszokat adnak. Valójában, ha meg akarjuk mondani, hogy a sémi szellemben mi a negatívum, annak meghatározásával kellene kezdenünk, hogy spirituális tekintetben mit tartunk pozitívumnak. Azonban az antiszemiták sokkal inkább a polémiával, mintsem a pozitív állításokkal törődnek; és az, aminek a nevében tagadnak és kárhoztatnak, ebben a tekintetben nagyon gyakran ellentmondásos és bizonytalan. Egyesek a katolicizmusra hivatkoznak (például Möller van den Bruck), mások az északi protestantizmusra (Chamberlain, Wolf), megint mások egy gyanús pogányságra (Rosenberg, Reventlow), vagy laikus-nemzeti eszményekre (Luddendorff). Ezen álláspontokat már az is meggyengíti, hogy mindezek a vonatkozási pontok olyan történelmi eszmék, amelyeket az első sémi civilizációk időbelileg megelőznek, és amelyeket részben a sémi civilizációkból származó elemek befolyásoltak; így pedig nem vezetnek el egy eredeti és valóban vegytiszta spirituális pólushoz.

Természetesen minden antiszemitizmus alapja a sémi szellem és az árja szellem közötti ellentét. Azonban ahhoz, hogy valamilyen komoly eredményre jussunk, nem szorítkozhatunk arra, hogy az „Árya” kifejezést bizonytalan rasszista alapra helyezzük, vagy pedig e kifejezésnek olyan, csupán negatív vagy polemikus jelentést tulajdonítsunk, amely mindazt magában foglalja, ami nem „zsidó”. Nem; az „árjaságot” pozitív és egyetemes ideaként kellene meghatároznunk, amelyet az istenség, a kultusz, a vallásos érzés és a világnézet tekintetében szembe kellene állítanunk mindazzal, ami általában a sémi civilizációk, különösen pedig a zsidók sajátja. Tehát egy másik, nem naturalista síkra kellene átvinnünk az elmúlt [19.] század filológusainak és történészeinek – mindenekfelett Max Müller iskolájának – azokat az eszméit, amelyek az indogermán törzsek civilizációinak, vallásainak, szimbólumainak és mítoszainak alapvető egységére vonatkoznak. Össze kellene továbbá kapcsolnunk ezeket az eszméket azzal, amit legújabban – noha gyakran súlyos tévedésekkel terhelve – egy nordikus előtti (mi azt mondanánk: hyperboreus), egységes, primordiális civilizációról, mint a különböző újabb indogermán civilizációk eredeti gyökeréről Wirth kísérelt meg kialakítani. Végül nem volna szabad elhanyagolnunk Bachofen zseniális intuícióit a „szoláris” (vagy uranikus) és a „lunáris” (vagy tellurikus) civilizációk, a férfiprincípium és a női-anyai princípium (gynekokrácia) által irányított társadalmak közötti antagonizmusról. Nyilvánvaló, hogy itt nem vághatunk bele egy ilyen kutatásba, amelyet egyébként egyik munkánkban [Rivolta contro il mondo moderno, Milano 1935; magyarul: Lázadás a modern világ ellen, Kötet Kiadó 1997] elvégeztünk. Ezért most csak arra szorítkozunk, hogy e kutatás következtetéseit összefoglaljuk. Ennek módszere az lehet, hogy felvázoljuk azt a spiritualitást – amelyet egyaránt nevezhetünk „árjának”, vagy „szolárisnak”, vagy „férfiúinak” –, amelyből annak ellentéteként levezethetjük azt, ami valójában a sémi szellem sajátja.Az árjákat az jellemezte, hogy magatartásuk az istenivel szemben cselekvő volt. (A szanszkrit ârya szó jelentése: „nemes”. Ezen azonban nemcsak a vér nemességét kell értenünk, hanem a szellemét is.) Az árjáknak a fényes égből származó mitológiai szimbólumai mögött „a fény testetlen férfiassága” és „a szoláris dicsőség” – vagyis egy győzedelmes spirituális férfiasság – rejtőzött. Ezért az árják nem csupán hittek az ember feletti emberiségnek, a halhatatlan emberek és isteni héroszok törzsének reális létezésében, hanem a természet feletti erők vonatkozásában ennek a törzsnek magasabbrendűséget és ellenállhatatlan hatalmat tulajdonítottak. Ezzel kapcsolatban az árják jellegzetes ideálja nem annyira a papé, mint inkább a királyé volt; nem annyira az odaadó lemondás vallásos ideálja, mint inkább a harcos átalakító cselekvésének az ideálja; nem annyira a pathos, hanem inkább az ethos eszménye. Eredetileg királyaik voltak a papjaik. Ezt úgy kell értenünk, hogy kiváltképpen nekik – és nem másoknak – tulajdonították ama misztikus erő birtoklását, amelytől nem csupán rasszuk „szerencséje”, hanem a természet feletti erőkkel végzett reális és objektív műveletként felfogott rítusok hatékonysága is függött. Ezen az alapon a regnum ideája szakrális – és ezért többé-kevésbé potenciálisan: egyetemes – jellegű volt. A čakravartí vagy „egyetemes úr” rejtélyes indoárja fogalmától kezdve az árja-iráni „fényisten híveinek” egyetemes királyságán keresztül a római aeternitas imperii „szoláris” előfeltevéseiig, és végül a sacrum imperium középkori ghibellin eszméjéig az árja vagy árja típusú civilizációkban mindig szemben találjuk magunkat azzal az impulzussal, amely egyetemes testet akar adni a magasból jövő erőnek. Az árják pedig ezen erő kiváltképpeni hordozóinak érezték magukat.

Másodszor, ahogyan az odaadó és imádkozó szolgaság helyett – ismételjük – az istenséget kényszerítő hideg művelettel találkozunk, ennek megfelelően az árják között nem a szentekre, hanem a hősökre vártak a halhatatlanság legmagasabb és legkiváltságosabb helyei: az északi Walhalla, a boldogok dór-acháj szigete, India indogermánjainál pedig Indra ege. A halhatatlanság vagy a tudás megszerzésének férfias vonásai voltak. Míg a sémi mítoszban Ádám – mivel megkísérelte leszakítani a gyümölcsöt az élet fájáról – átkozott, az árja mítoszban az ilyen kalandoknak a héroszok számára győzedelmes és halhatatlanná tevő kimenetelük van. Példa erre Heraklész, Iaszón, Mithrász, Siegurt története. A legmagasabb árja eszmény azoknak a változásnak alá nem vetett, befejezett, a létesülés alacsonyabb világától elszakadt lényeknek „olümposzi” eszménye, akik maguktól fénylenek, mint a nap és a csillagok. A sémi istenek viszont lényegében változékony lények, akik születnek és szenvednek; „évistenek”, akik – miként a vegetáció – alá vannak vetve a halál és az újjászületés törvényének. Az árja szimbólum szoláris. Ezen azt a tisztaságot kell értenünk, amely erő, és azt az erőt, amely tisztaság; a sugárzó természetet, amelynek – megismételjük – fénye önmagában van. Ez ellentétben áll a lunáris (női) szimbólummal, amely annyiban fényes, amenynyiben visszatükrözi és elnyeli a rajta kívül eső centrumból kibocsátott fényt. Végül, ami a megfelelő etikai princípiumokat illeti, egyrészt a szabadság és a személyiség, másrészt a hűség és a becsület princípiumai jellegzetesen árják. Az árja élvezi a függetlenséget és a különbözőséget, visszataszítónak talál minden promiszkuitást. De ez nem akadályozza meg abban, hogy férfi módjára engedelmeskedjen, hogy elismerjen egy vezetőt, akinek egy szabadon létrehozott, harcos kötelék alapján büszkén engedelmeskedik. E köteléket nem az érdek teremti meg. Idegen mindentől, ami eladó és megvásárolható, és általában pénzre váltható. Bhakti – mondták az indiai árják; fides – mondták a rómaiak; fides – ismételték meg a középkorban; trust, Treue – ez volt a feudális rendszer jelszava. A mithraikus vallási közösségekben a testvériség princípiuma elsősorban a közös vállalkozás iránt elkötelezett katonák férfiúi szolidaritását tükrözte vissza. (A mithraikus beavatás egyik fokozata a miles volt). Az ókori Perzsia árjái egészen Nagy Sándor koráig képesek voltak arra, hogy vezetőiknek, akiket transzcendens lényeknek tekintettek, ne csak személyüket és tetteiket ajánlják fel, hanem még a gondolataikat is. Nem erőszakon, hanem ugyancsak a spirituális hűségen – a dharmán és a bhaktin – alapult az indiai árják között a kasztrendszer a maga hierarchikus felépítésével. Annak a súlyos és zord, miszticizmustól mentes, a lélek minden csapongásával szemben bizalmatlan magatartásnak, amely a római civis és pater és istensége közötti kapcsolatokat jellemezte, ugyanolyan vonásai vannak, mint az ókori dór-acháj rituálénak, vagy annak a „királyi” és uralkodó magatartásának, amely az első védikus korszak bráhmanáinak vagy „szoláris kasztjának”, vagy a mazdeus atharvanoknak sajátja volt. Összességében: az uralom és a cselekvés klasszicizmusa, a világosság, a különbözőség és a személyiség szeretete, az istenség és a heroikus emberfelettiség „olümposzi” ideálja, valamint a hűség és a becsület ethosa – ez jellemzi az árja szellemet.Ezzel – ha csak tömören is – adva van az alapvető vonatkozási pont. Arról van szó, hogy szem előtt kell tartanunk egy ideális antitézis körvonalait. Ez lesz vezérfonalunk abban a nehezen áttekinthető képben, amelyet a történelmi valóság és a civilizációk bonyolult állapota mutat. Hiszen tudjuk, hogy képtelenség volna a nem tökéletesen primordiális időkben az árja és a sémi elemet a maga abszolút tisztaságában bárhol is megtalálni.

Mi jellemzi általában a sémi civilizációk spiritualitását? A spiritualitás és a férfiasság árja szintézisének lerombolása. A sémik között egyrészt a férfiprincípium durván anyagi és érzéki, vagy pedig nyersen és vadul harcos megnyilvánulásával találkozunk (Asszíria), másrészt a férfiatlanított spiritualitással, az istenséggel szembeni „lunáris” és elsősorban papi magatartással, a bűn és a kiengesztelés pathosával, a tisztátalan és zavaros romantikával, és mellette – menekülésképpen – a naturalista-matematikai megalapozású szemlélődésre való hajlammal.Tisztázzunk néhány dolgot. Már a korai ókorban, miközben az árják (valamint az egyiptomiak, akiknek a korai civilizációját „nyugati” eredetűnek kell tekintenünk) királyaikat úgy tekintették, mint akik „az istenekkel egyenlők”, Kaldeában a király csak a tőle különböző lényekként felfogott istenek helytartója (patési) volt (Maspero). És van, ami még jobban jellemzi a férfiúi spiritualitás sémi leértékelésének színvonalát: a babilóniai királyok évenkénti megalázása. A rabszolgának vagy fogolynak öltözött király megvallotta bűneit, és az istent képviselő pap megverte. Csak akkor erősítették meg hivatalában, és csak akkor vehette fel újra a királyi jelvényeket, amikor a könny kicsordult a szeméből. Valójában, ahogyan a „bűn” és a „vétek” érzése (amelyet az árják szinte egyáltalán nem ismertek) a sémi természetben gyökerezik (ez jellegzetesen tükröződik az Ószövetségben), ugyanúgy általában a sémi népeket jellemzi a „bűnök megvallásának” és a bűnöktől való megváltásnak a pathosa. Ez szorosan kötődik a matriarchális civilizációtípushoz (Pettazzoni), viszont teljesen idegen az atyai princípium által irányított árja társadalmaktól. Itt már a „rossz lelkiismeret” (pszichoanalitikus értelemben vett) „komplexusa” tesz jogtalanul szert „vallási” értékre, és változtatja meg az arisztokratikus árja ideál nyugodt tisztaságát és „olümposzi” magasabbrendűségét.

A sémi-szíriai és az asszír civilizációt a női istenségek, az élet lunáris vagy tellurikus istennőinek túlsúlya jellemzi. Ezeknek gyakran a hetérák tisztátalan vonásait tulajdonítják. Az őket szeretőikként kísérő istenek viszont egyáltalán nem viselik a fény és a nappal nagy árja istenségeinek természet feletti vonásait. Az Asszony vagy az isteni Anya képével szemben gyakran alárendelt lények. Vagy szenvedő, meghaló és feltámadó istenek, vagy vad és harcos istenségek, a vad izomerő vagy a fallikus férfiasság hiposztázisai. Az ókori Kaldeában a papi – kiváltképpen a csillagászati – tudományok éppenséggel a lunáris-matematikai szellem, az absztrakt és alapjában véve fatalista, a személyiség heroikus és természet feletti kinyilatkoztatására törekvő minden érdeklődéstől elszakadt szemlélődés képviselői. A sémi szellem ezen összetevőjének szekularizált és intellektualizált csökevénye a legújabb korban élő zsidókban is működik. Maimonidesztól és Spinozától kezdve a modern zsidó matematikusokig (például Einsteinig, Olaszországban Levi-Civitáig és Enriquesig) megtaláljuk az absztrakt gondolkodás és az élettelen számok formájában megadott természeti törvény iránti jellegzetes lelkesedést. És alapjában véve ezt tekinthetjük az ókori sémi örökség jobbik részének! Természetesen, ahhoz, hogy ne tűnjünk egyoldalúnak, sokkal terjedelmesebb fejtegetésbe kellene bocsátkoznunk, mint amekkorát a rendelkezésünkre álló keretek megengednek. Csak megemlítjük, hogy az említett negatív elemek nemcsak a sémik között találhatók meg, hanem más, eredetileg indogermán civilizációkban is. Csakhogy e civilizációkban – tekintettel arra, hogy másfajta spiritualitás van túlsúlyban – egy bizonyos korszak beköszöntéig másodlagos és alárendelt elemként jelennek meg, amelyek majdnem mindig a dekadenciára és a leigázott vagy beszivárgott alacsonyabb rendű rasszok szubsztrátumára utalnak. A Kr. e. 8. és 7. században a legnagyobb ókori civilizációkban majdnem egyidejűleg egyfajta válság, vagy climacterium, valamint ezeknek az alacsonyabb rendű elemeknek a felkelése következett be. Azt mondhatjuk, hogy Keleten – Kínától Indiáig és Iránig – ezt a válságot a megfelelő reakciók vagy reformok sora (Lao-tze, Konfuciusz, Buddha, Zoroaszter) oldotta meg. Nyugaton viszont – úgy tűnik – a gát átszakadt, és az áradat nem ütközött semmiféle számottevő akadályba. Egyiptomban a maga zavaros népies miszticizmusával Isis és a hasonló istenségek népies kultusza tör előre, amely szembefordul a korai dinasztiák királyi, férfias és szoláris kultuszával. Görögországban bealkonyul a heroikus és olümposzi ideálokat ápoló acháj-dór civilizációnak, és eljön egyrészt a laikus, antitradicionalista és naturalista gondolkodás, másrészt az orphikus és orphikus-pythagoreus miszticizmus kora. De a centrum, amelyből a felbomlás kovásza mindenekfelett szétsugárzott – úgy tűnik – a Földközi-tenger keleti medencéjében élő sémi népek csoportja, végül pedig a zsidó nép volt. Ez utóbbi nép civilizációját illetően, ha objektívek akarunk lenni, két korszakot kell megkülönböztetnünk. Ezek, pontosan abban a történelmi pillanatban, amelyről beszélünk, határozottan különböznek egymástól. Ha valamit a zsidók szemére vethetünk, az éppen az, hogy valójában nem volt semmiféle tradíciójuk, hogy más – sémi vagy nem sémi – népektől vették mind a pozitív, mind a negatív elemeket, amelyeket azután sajátos módon továbbfejlesztettek. Ezért ha a legkorábbi zsidó vallást tekintjük, JHVH ókori filiszteus kultuszát (a filiszteusok valószínűleg nem sémi hódítók voltak), a papkirályok törzsét, amelyhez Dávid és Salamon tartoztak, gyakran tiszta és nagyszerű formákkal találkozunk. E vallás rítusainak állítólagos „formalizmusa” nagy valószínűséggel ugyanazt a szentimentalizmustól mentes, aktív, határozott szellemet tükrözte, amelyre mint a primordiális árja, valamint a római férfiúi rítus jellegzetességére mutattunk rá. A világ feletti uralomra isteni megbízás alapján „választott nép” eszméje (eltekintve naiv túlzásaitól és a zsidók vitatható jogáról, hogy ezt saját rasszukra vonatkoztassák) olyan idea, amely megtalálható az árja tradíciókban, főként az irániak körében. Az irániaknál megtalálható – noha férfias, és nem passzívan messiási vonásokkal – az eljövendő „egyetemes úr” típusa. Ez Çaoshianç, a királyok királya. A zsidó nép politikai összeomlásához kapcsolódott az a válság, amely elsodorta a pozitív spiritualitásnak ezeket az elemeit. (Ezek egyébként nagy valószínűséggel nem magától a zsidó néptől, hanem az emóriaktól származtak: egy olyan néptől, amelyet némelyek nem sémi, hanem északi eredetűnek vélnek.) A profetizmus már az ókori zsidó civilizáció bomlását és későbbi dekadenciájának útját képviseli. A „látnok” (róeh) helyébe az Istentől ihletett vagy megszállott „próféta” (nabi) lép, az az alak, akit korábban szinte őrültnek tekintettek. A főpap vagy a „Seregek Urának”(JHVH Çebaot) nevében uralkodó papkirály helyett a próféta és a prófétai apokalipszis válik spirituális centrummá. A szakrális ókori ritualizmus ellen a formátlan, romantikus és zavaros „belső” spiritualitás nevében kirobbant lázadás az embernek Istennel szembeni egyre növekvő szervilizmusával, a megalázkodás egyre nagyobb élvezetével, a heroikus princípium egyre nagyobb elsatnyulásával társul. Ez végül egyrészt oda vezet, hogy az apokalipszis terrorisztikus háttere előtt a Messiás a „kiengesztelővé”, az eleve elrendelt „áldozattá” alacsonyodik le; másrészt viszont – egy másik síkon – elvezet annak a csalásnak, annak a szolgai képmutatásnak, és ezzel együtt annak az aljasul makacs romboló beszivárgásnak a stílusához, amely általában jellemzője a zsidó ösztönnek. Miután a kereszténység – első, katolicizmus előtti formáival – meghódította a római birodalmat, amelyet már áthatottak a törvénytelen ázsiai-sémi kultuszok különböző fajtái, a zsidó szellem ténylegesen annak a nagy felkelésnek az élére állt, amelyben a Kelet a Nyugat ellen, a ¶űdra az ârya ellen, a pelaszg és görögség előtti Dél a hódító magasabb rendű rasszok olümposzi és uranikus spiritualitása ellen fordult. Az erőknek ez az összeütközése megismételte azt, ami egy sokkal régebbi korban, a Földközi-tenger első gyarmatosításakor történt.

E háttér ismeretében megvizsgálhatjuk, hogy mire redukálódnak az antiszemiták érvei. Azonnal mondjuk meg, hogy nincs közöttük szinte senki sem, aki képes lenne felemelkedni ezekig a horizontokig. Az egyetlen talán Alfred Rosenberg; ő azonban utóbbi megnyilvánulásaiban pozícióját mindenféle zűrzavarral, főként pedig nyilvánvalóan „felvilágosodott” és rasszista-nacionalista ideológiákkal terhelte meg. A vallás területén valóban nagyon naiv dolog azt hinni, hogy a zsidó vallás iránti ellenszenvet olyan válogatott bibliai szakaszokkal lehet igazolni, amelyekből az következne, hogy a zsidó Isten „hamis Isten”, „humanizált”, „tévedéseknek kitett”, „változékony”, „kegyetlen”, „igazságtalan”, „hitszegő” Isten, és így tovább (különösen Fritsch a specialistája ennek a j'accuse-nek), vagy pedig azzal, hogy az Ószövetség némely morálisan kétes epizódját megbélyegezzük. (Rosenberg végül a Bibliát úgy határozza meg, mint „a lókupecek és kerítők számára összegyűjtött történetecskék gyűjteményét”.) Kétségtelen, hogy egy zsidó – Spinoza – nyomán a zsidó mitológiai képzeletben túlzott dagályosságot és anyagiasságot fedezhetünk fel. Mindazonáltal – ha ettől eltekintünk – fel kellene vetnünk azt a kérdést, hogy ha a vallásokat ilyen esetleges elemek alapján kellene megítélnünk, vajon a tiszta északi-árja törzs mitológiái megmenekülnének-e. Miután a vádlók németek, akik a saját mitológiájukat állítják előtérbe, mit mondanánk például Odin-Wotan becstelenségéről, aki az Asgardot újjáépítő „óriásokkal” kötött szerződést megszegte, és Günther király „moralitásáról”, aki Siegfrieddel az ismert módon bánt el, hogy meggyalázhassa Brunhildet? Nem szállhatunk le az alantas polemikus fogásoknak erre a szintjére. És mindaz, amit a fentiek alapján a zsidó vallásban negatívumként ismerhetünk fel, nem fedheti el azt, hogy az Ószövetségben metafizikai, és ezért egyetemes érvényű elemek és szimbólumok találhatók – még ha ezek máshonnan származnak is.

Amikor Günther, Oldenberg és Clauss azt mondják, hogy a sémi-keleti szellemet „az érzéki és a spirituális közötti ingadozás, a szakralitás és a bordély keveréke”, a testiség öröme és párhuzamosan a testiség sanyargatásának öröme, a szellem és a test közötti ellentét (amelyről önkényesen azt állítják, hogy az árják nem ismerik), a szolgai közösségek feletti hatalom, a mások érzésvilágának orozva történő befolyásolása jellemzi; amikor Wolf azt mondja, hogy Keletről származik minden baj, amelytől szenvedünk („a keleti etnikai káosz iszapos talajából született meg az imperializmus és a mammonizmus, a népek városiasodása, amely szétrombolja a házastársi és a családi életet, és a vallás racionalizálása és elgépiesedése, a mumifikálódott papi civilizáció, az egész emberiséget átölelő isteni állam abszurd eszménye”) – amikor az antiszemiták ezt mondják, egyfajta vegyes salátát tálalnak fel nekünk, amelyben rejtőzik valamennyi igazság is, azonban meglehetősen különös ideák zűrzavarának közepette. Hogy számot vessünk ezzel a zűrzavarral, elég, ha arra utalunk, hogy például Wolf szerint a görögöknek és a rómaiaknak nem volt más érdemük, mint az, hogy kifejlesztettek „egy virágzó laikus nemzeti civilizációt”. Ebből láthatjuk, hogy e szerző számára milyen kevéssé kiindulópont az ókori árja spiritualitás. Végül ezt a spiritualitást a protestantizmussal helyettesíti, aminek következtében a szempontok a fejük tetejére állnak. Wolf szemében a profetizmusnak az ókori rituális zsidó spiritualitás feletti diadala nem elfajulás, hanem haladás volt, mivel analógiába állítható a ritualizmussal és az egyházi tekintély elvével szembeforduló Luther-féle lázadással. Ami azután azt a vádat illeti, amely majdnem minden antiszemita és rasszista sajátja, és amely az általuk zsidónak és rombolónak tekintett egyetemes szakrális állam eszménye ellen irányul, meg kell jegyeznünk, hogy ha ezen eszményt a sémi civilizáció olykor magáévá is tette, ez egyáltalán nem ennek a civilizációnak a sajátja. Ezt ugyanis megtaláljuk mindegyik nagy tradicionális civilizáció felemelkedő szakaszában. Ez önmagában olyan kevéssé zsidó, hogy ez vált a germán-katolikus középkor, II. Frigyes és Dante álmának éltető elemévé. Furcsa kimondanunk, de e szerint az antiszemita ideológia szerint Róma végül Jeruzsálem szinonimájává válik. Nem a kereszténység, hanem a zsidóság – és vele együtt a pogány birodalom öröksége – az, ami univerzalizmusával zsidó, vagy majdnem az. (A császári Róma „sémi Róma” elnevezése egyébként Gobineau-tól származik.) Mi volna viszont zsidóellenes? Wolf számára (aki nyilvánvalóan Chamberlain nyomait követi), az evangéliumi – vagyis katolicizmus előtti – kereszténység a maga individualista, formátlanul hívő és dogmaellenes aspektusában (amely a zsidó profetizmus tisztátalan kovászára vezethető vissza; vagyis nem pusztán a zsidóságra, hanem egyenesen a zsidóság elfajulására); továbbá Luther, vagyis az, aki Róma – általa sátáninak tekintett – „rómaisága” ellenében lényegében újra magas polcra emelte az Ószövetséget. Ezért aligha van olyan antiszemita, aki nála – filoszemitább volna. Igaz, hogy mások – például Rosenberg – éppen ezért nem haboznak elvetni a protestantizmust is, de csak azért, hogy csöbörből vödörbe essenek. Ezek – amint mondottuk – egy tisztán laikus antikatolicizmust javasolnak, mindannak teljes el nem ismerését, ami a katolicizmusban természetfelettiség és rítus: vagyis alapjában véve a racionalizmust – pedig a racionalizmust éppen a rasszisták tekintik zsidó képződménynek!

Miller is vitatja annak jogosságát, hogy a protestantizmust a sémi elemtől megtisztított vallásnak tekintsük, és amikor vádolja a római egyházat, ezt egyrészt az egyház által konzervált zsidó csökevények miatt teszi (például azért, mert az egyház elfogadja, hogy Izrael a kinyilatkoztatás által kiválasztott nép), másrészt pedig azért, mert az egyház korábbi szigorú zsidóellenes felfogását feladva napjainkban fokozatosan türelmessé vált a zsidókkal szemben. Ezek a gondolatok manapság Németországban nagyon elterjedtek. De ugyanígy elterjedt az a gondolat is, hogy Róma a papi farizeusság örököse, amely – éppúgy, mint a zsidó farizeusság – minden eszközzel világuralomra törekszik. A híres könyv, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve is – amelyre majd visszatérünk – zsidó ideálnak állítja be a szakrális tekintély által irányított egyetemes királyság eszményét. Itt megint csak olyan dolgok kapcsolódnak és keverednek össze, amelyeket a bemutatott princípiumok alapján jól meg kellene különböztetni. Senki sem tagadhatja, hogy az ókori Rómában az egyetemes birodalmi gondolat elázsiaiasodott, és ezért elfajult. Azonban ez nem lehet érv maga a gondolat ellen. Az sem érv, hogy a zsidóság bizonyos mértékben hasonló gondolatokat tett magáévá. „Árja” szempontból nézve a katolikus egyház annyiban értékes, amennyiben – olyan hierarchikus eszmékhez, tradíciókhoz, szimbólumokhoz és intézményekhez visszatérve, amelyek egy sokkal gazdagabb örökségre utalnak; továbbá Rómával korrigálva azt a silány elemet, amely szorosan kapcsolódott a kezdeti kereszténység forradalmának zsidó messianizmusához és férfiatlan szír miszticizmusához – el tudta „rómaiasítani” a kereszténységet. Kétségtelen, hogy az, aki alaposan végiggondolja a dolgokat, a katolicizmus egészében több nem árja csökevényt találhat. Mindazonáltal a legújabb időkben Róma maradt minden egyetemes tendencia egyetlen viszonylag pozitív vonatkozási pontja.

Ezzel kapcsolatban két szempontot le kell szögeznünk. Ahogyan a következőkben világosabban fogjuk látni, manapság valóban van egy olyan egyetemes zsidó gondolat, amely a régi európai tradíciók maradványai ellen harcol. Azonban ezt a gondolatot inkább nemzetközinek, mintsem egyetemesnek nevezik, és annak materialista és mammonista fejtetőre-állítását képviseli, ami az egyetemes regnum ősi szakrális ideája volt. Másrészt az északi antiszemitizmus rejtett lényege a maga egyetemesség-ellenes és rómaiság-ellenes polémiájával leleplezi magát. Leleplezi magát azáltal, hogy összekeveri az univerzalizmust mint nemzetek feletti gondolatot azzal az univerzalizmussal, amely csupán „a kozmopolitizmusnak és a nemzeti felbomlásnak az a kovásza”, amelyet – Mommsen szerint – már az ókori világban is főként a zsidóság terjesztett. Azt akarjuk mondani, hogy az, amit e vonatkozásban az antiszemitizmus leleplez, puszta partikularizmus. Nos, nagyon furcsa ellentmondásba keverednek azok, akik egyrészt azért vádolják a zsidókat, mert saját nemzeti Istenük, saját rasszukra korlátozódó erkölcsük és szolidaritásérzésük van, az emberi nem többi tagjával szemben pedig nem szolidárisak, és így tovább; másrészt viszont ugyanezt a zsidó „stílust” követik, amikor a zsidó veszély ama (feltételezett) aspektusa ellen küzdenek, ami az univerzalizmus volna. Valójában az, aki a gegen Rom und gegen Judentum ismert jelszavát hangoztatja, a nacionalizmus legszűklátókörűbb, legpartikulárisabb, a vér (vagyis egy teljesen naturalisztikus elem) által leginkább meghatározott formáját szolgálja. Ez végül oda vezet, hogy amikor egy pusztán német nemzeti egyházat (deutsche Volkskirche) akarnak alapítani, a szakadásnak ugyanarról a szelleméről tesznek tanúságot, mint amely a gallikanizmusban, az anglikanizmusban és a hasonló eretnekségekben nyilvánul meg. Ezek – mutatis mutandis – a kizárólagosságnak és az isteni egyetlen rassz számára fenntartott monopóliumának ugyanahhoz a szelleméhez térnek vissza, amely éppenséggel Izrael sajátja volt. Ezért természetes, hogy végül a rómaiság-ellenesség hangoztatásához jutnak el, ami azonban minden további nélkül azonos az árjaellenességgel, az erőtlen, homályos, szabad horizontoktól megfosztott korcs gondolkodással. És jegyezzük meg, hogy némelyekben a rómaiság-ellenesség nem korlátozódik a katolikus egyházra, hanem arra vetemedik, hogy univerzalizmusuk miatt megtagadja még a legnagyobb német nemzetiségű ghibellin császárokat is!

Ezek a megfontolások azonban már az antiszemitizmus másik – etikai és politikai – aspektusához vezetnek, amely a következő fejtegetések tárgya lesz. Ezért itt az ideje, hogy röviden lezárjuk azt a vizsgálatot, amely az antiszemitizmusnak a vallási és spirituális síkon megjelenő okait kutatja. Dühring írta: „A zsidókérdés akkor is megmaradna, ha minden zsidó elhagyná vallását, és átlépne egyházaink valamelyikébe.” Ezt a gondolatot egészen addig kell továbbvinnünk, amíg a szűkebb értelemben vett rasszra való hivatkozástól is el nem tekinthetünk. Ekkor egy egyetemes sémiségről beszélhetünk, vagyis a sémiségről mint a spirituális világgal szemben tanúsított tipikus magatartásról. Ezt a magatartást absztrakt módon is meghatározhatjuk, és akkor is felfedezhetjük, amikor egy olyan civilizációval van dolgunk, amelynél hiányzik a sémi raszszokkal és a zsidókkal való világos és közvetlen kapcsolat. Ahol meggyengül az isteni heroikus, diadalmas, férfias felfogása, és a szellemmel szemben egy szolgai, elszemélytelenítő, korcs módon misztikus és messianisztikus magatartás pathosát magasztalják, ott visszatér a sémiség, az árjaellenesség eredeti ereje. Sémi a „bűn” és ugyanakkor a „kiengesztelés” és a megalázkodás érzése. Sémi az „Isten szolgáinak” ellenszenve, akik nem viselnek el semmiféle vezetőt, és mindenható kollektívaként szeretnének megszerveződni (Nietzsche). Sémi ennek az antihierarchikus eszmének minden következménye, egészen a marxizmus és a kommunizmus formájában megjelenő modern megtestesüléséig. Végül sémi a homályos és szüntelen nyüzsgésnek, a benső fertőzésnek és a váratlan felfordulásnak az a föld alatti szelleme, amelynek révén – az ókoriak szerint – Typhón-Seth, a mitikus kígyó, az egyiptomi Napisten ellensége lett volna a zsidók atyja. (Hieronymus és a gnosztikusok a zsidó istent egyenesen „typhóni” teremtménynek tekintették.) Ezért ma spirituálisan a bomlás sémi kovászát kell felismernünk egyrészt mind a fehér, mind a vörös internacionálé jegyében kollektivizált szolgai emberiség misztikájában kulmináló ideológiák benső lényegében; másrészt a modern lélek „romanticizmusában”, ennek spirituálisan romboló aktivizmusában, formátlan dühében, abban a neurotikus nyugtalanságban, amelyeket az „élet vallásának” vagy a pszeudospirituális menekülésnek a legtisztátalanabb és legszenzualisztikusabb formái hoznak létre. Ahhoz, hogy teljesen antiszemiták legyünk, nem szabad félmegoldásokhoz folyamodnunk: olyan eszmékhez, amelyeket az a baj hoz létre, amely ellen harcolni akarunk. Radikálisaknak kell lennünk. Újra az értékek felé kell fordulnunk. Komolyan kell vennünk, hogy „árjának” nevezzük magunkat – és nem szabad magunkat „árjának” neveznünk a biológiai materializmus jegyében terjesztett bizonytalan és egyoldalú fogalmak alapján. Fel kell idéznünk a spiritualitás szoláris és olümposzi értékeit; annak az új szeretetnek az értékeit, amely a világosság és az uralkodó erő, a különbözőség és a szabad személyiség, egyúttal pedig a hierarchia és az univerzalitás felé fordul. Ezt a szeretetet egy olyan törzs képes megteremteni, amely – egy szétmarcangolt, igazi princípiumok nélküli és békétlen világban – ismét fel tud emelkedni az „élettől” a „több mint élethez”. Ezért valódi vonatkozási pontunk csak akkor lesz, ha visszatérünk az eszményi, az etnikai előítélettől mentes antitézishez. A sémiség így végül annak az „alvilági” elemnek válik a szinonimájává, amelyet minden nagy civilizáció – legrégebbi királyi korszakában még a zsidó civilizáció is – leigázott, amikor magát a káosszal szemben kozmoszként valósította meg. Miközben vizsgálódásaink során csupán a Nyugatra szorítkoztunk, és nem foglalkoztunk ama „szoláris” spiritualitás igazi – egységes és történelem előtti – eredetének problémájával, amely az indogermán civilizációk csoportjának létrehozója és megelevenítője, mindabban, amiről már említést tettünk (a Földközi-tenger keleti medencéjében kialakult civilizációk szellemével, az Izrael népe által elszenvedett válsággal, az e válságban aktív erők és az egyiptomi, a dór, végül pedig a római civilizációt megváltoztató erők viszonyával kapcsolatban), elegendő adalékot szolgáltattunk ahhoz, hogy igazoljuk egy előítéletektől és pártszellemtől mentes „antiszemitizmus” lehetőségét; összekapcsolva azzal, amiért ma múltunk legfényesebb tradíciói és egyben egy jobb spirituális jövő nevében harcolunk.

“Ahogyan egy mag csírázóképessége csak akkor nyilatkozik meg a maga teljességében, ha szétesik, és elemei felszívódnak a környező anyagban, úgy a zsidóság sem mutathatta volna meg egyetemesen romboló és etikailag felforgató képességét, ha a “választott nép" politikailag nem bukott volna meg és nem szóródott volna szét a világban.

A zsidók sohasem adták fel hegemonisztikus-messianisztikus törekvésüket, világuralomra törekvő ösztönüket, amelyet ez a három bibliai mondás alapoz meg: “A világ minden gazdagsága legyen a tied" - “A világ minden népe legyen a te szolgád" - “El kell emésztened minden népet, amelyet az Úr neked ad". Azonban ez a makacs ösztön álruhát ölt; kígyó formáját veszi fel; rejtett, föld alatti tevékenységgé lesz. Miután lezárultak a közvetlen érvényesülés útjai, miután megszűnt a népek tisztességes harcában kivívott győzelem lehetősége, a zsidók céljuk megvalósítása érdekében minden nemzet kebelében a cselszövés és az árulás egységes belső frontját hozták létre.

És a zsidók e cél elérése érdekében két fegyvert választottak ki: a pénzt és az intelligenciát. A zsidók évszázadok óta harcba szálltak, hogy meghódítsák a világot. Nem fegyverekkel, hanem egyrészt a pénz hatalmával; másrészt mindazzal, amire az intelligencia képes. Eszközeik a spirituális és etikai szétzilálás; valamint azok a társadalmi és kulturális mítoszok, amelyek a lázadást és felforgatást segítik az árja népek értékeivel és tradicionális intézményeivel szemben, végső soron pedig mindazzal szemben, ami az emberi lény magasabb léttagozataihoz kapcsolódik. Az utóbbi évszázadok politikai és kulturális történelmének titka - különösen a Harmadik Rend forradalmai után és a demo-liberalizmus légkörében - az, hogy a zsidó fokozatosan a Nyugat nemzetek feletti uralkodójának rangjára emelkedett.”

A történelemszemlélet vonatkozásában tömören ezek az antiszemitizmus alapvető tételei. És ezzel kijelöljük a jelen és a következő tanulmány tárgyát. Hiszen a zsidóság a kulturális szférában és a zsidóság a társadalmi-gazdasági szférában pontosan az a két eszköz - az intelligencia és a pénz -, amelyeket a feltételezett zsidó összeesküvés nemzetközi tevékenysége során felhasznál.

Néhány előzetes megjegyzés. Az előző tanulmányban láttuk, hogy amikor azt határozzuk meg, amit a spiritualitás és a vallásosság területén általánosságban az “árja" elem ellentétének tekinthetünk, akkor nem annyira a zsidóságról, mint inkább - általánosabban - a sémiségről kell beszélnünk. Ügyelnünk kell továbbá arra, hogy ne válasszuk el a sémiséget a dél-földközi-tengeri árják előtti őshonos rasszok sajátosságaitól. Most viszont a különböző antiszemita megnyilvánulások vizsgálata esetén maga a zsidó mint olyan kerül előtérbe. Csakhogy könnyen belátható, hogy e megnyilvánulások nagyon gyakran célt tévesztenek. A zsidót célozzák meg, miközben a valóságban kulturális és társadalmi jelenségek olyan széles spektrumával szállnak perbe, amelyet babona lenne csak a zsidóknak tulajdonítanunk. Gondoljunk csak azokra az “ismeretlen feljebbvalókra", akikről von Moltke beszél, és azokra az okkult szervezetekre, amelyeknek az elzsidósodott szabadkőművesség csak a legújabb és legismertebb formája. Az igazság az, hogy a zsidó gyakran csak ürügyül szolgál; hogy a zsidó elleni küzdelem mögött gyakran a modern civilizáció általános struktúrái elleni küzdelem húzódik meg (eltekintve attól a küzdelemtől, amely az e struktúrák előzményének tekinthető jelenségek ellen folyt az ókori világban). Ehhez a megállapításhoz jutunk el, ha az antiszemita tételekben el akarjuk választani a világos és koherens tartalmat a szenvedélyes és irracionális csomagolástól.

Hogyan működött a bosszú, a gyűlölet és a szétzilálás említett értelmében a zsidó szellem a nem-zsidó népek kultúrájában?

Wolf, aki az antiszemitizmusra vonatkozó kutatását a legrégibb időkig terjeszti ki, három alapvető pontra mutat rá. Az első a nomadizmus, a második a racionalizmus, a harmadik pedig a mammonizmus (vagy materializmus).

A nomádság, a szétszórodottság, a hazátlanság szellemével a zsidók - a rómaiaktól kezdve – a különböző népekbe az elnemzetietlenítés, az univerzalizmus és a kultúra nemzetköziségének vírusát oltatták be. Ez az eróziós tevékenység az ellen irányul, ami minőségi és differenciált, amit a tradíció és a vér határai jelölnek ki. A legújabb korban ez a szocialisztikus forradalmak kovászaként, a humanitárius-szocialisztikus és internacionalista mítoszokhoz kapcsolódó zsidózó demo-szabadkőműves ideológiaként főként a társadalmi síkon összpontosul. Egyébként néhány antiszemita rasszista vitatja azt, hogy volna zsidó rassz. Csak zsidó “nép" van (“sivatagi" rassz, “levantei" rassz, “mediterrán" rassz, “keleti" rassz), amely egy kaotikus etnikai keverékből keletkezett, és ezért nem képes arra a helyes érzületre és nem fogékony azokra a magasabb értékekre, amelyeket - ezen ideológia szerint - a vér tisztasága határoz meg. Ezzel kapcsolatban mondta Hitler, hogy a zsidókat nem annyira valamilyen nemzeti vagy faji öntudat tartja össze, hanem inkább a nem-zsidók kárára érvényesülő közös érdek. Ha zsidók magukra maradnának, kölcsönösen elemésztenék egymást.

Mommsen írta: “Azállammal szemben a zsidó lényegében közömbös. Amennyire ellenáll annak, hogy lemondjon nemzeti jellegéről, annyira kész arra, hogy bármilyen nemzetiség álruháját felöltse. A zsidóság az ókori világban is a kozmopolitizmus és a nemzet felbomlasztásának aktív kovásza volt." Minden hazában megszelídíthetetlen, megszilárdulatlan és hazátlan csoportként, a zsidó elem - Wolf szerint - az ellenrassz, az ellennemzet, valamint az ellencivilizáció princípiumának megtestesülése. Ez nem csupán egy adott civilizációra igaz, hanem minden nemzetileg meghatározott civilizációra.

A bomlasztás második eleme: a racionalizmus. Mivel - az említett szerzők szerint - a zsidó racionalista rügy egy olyan vallásból hajtott ki, amely az ember és az Isten közötti kapcsolatot a nyereség és veszteség érdek meghatározta és szerződés rögzítette szabályozásaként fogta fel, ez a mag a történelem folyamán egy elszemélytelenítő, mechanikus, antirasszista, minőségellenes irányban ható tevékenységként hozta meg a maga gyümölcsét. Ez a tevékenység egy irányban hatott az internacionalizmuséval, hogy azután végül a modern kor felvilágosodásába és voltaképpeni racionalizmusába torkolljon. A zsidó modell hívei azt hitték, hogy az emberi értelemmel mindent ki lehet számítani, és mindent szabályozni lehet. A számító intellektussal az ember olyan állam-, jog- és gazdasági életet hozhat létre, amely - azt tételezték fel - “egybevág a természettel és az ésszel". Feltételezték, hogy ez mindenki számára érvényes, és ennek -az etnikai, nemzeti és tradicionális tagolódás romjain - mindig és mindenkor uralkodnia kell. Ezen irány legjelentősebb gyümölcse a természetes és racionalista vallás. Ez annak a szabadkőműves-enciklopédista univerzalisztikus ideológiának a sajátja, amelynek centrumában Salamonnak, a rend nagymesterének temploma áll. Ennek a templomnak a szimbolikája viszont hamisítatlanul zsidó.

A harmadik elemnek - a materializmusnak - két fő aspektusa van. Az egyik a mammonizmus és a prakticizmus. A másik mindaz, ami a kultúrában, az irodalomban, a művészetben és a modern tudományban a zsidók tevékenysége nyomán meghamisítja, kineveti, illuzóriusnak vagy helytelennek mutatja be azt, aminek számunkra ideális értéke van. Ezzel szemben az egyetlen valóságnak csak azt tekinti, ami az emberi természetben alacsonyabb rendű, érzéki és állatias (Max Wundt). Beszennyezni, megingatni minden támasztékot és minden bizonyosságot, belénk oltani a spirituális csüggedés érzését, amely elősegíti, hogy az alacsonyabb erőkre hagyatkozzunk, és amely végül előkészíti a talajt a zsidó okkult játéka számára - ezen a területen ez a sémi összeesküvés taktikája.

Mammonizmus: a pénz és a gazdagság istenítése, a Templomnak a bibliai előírás szerint bankká való átalakítása: “Istened azt akarja, hogy gazdag legyél: sok népnek fogsz kölcsönt adni, de te senkitől sem fogsz kölcsönt felvenni" - ezek lesznek a zsidóság jellemzői. Ez a szemlélet válik azzá a legfontosabb tényezővé, amely a modern materializmus korában ledönti a nyugati tradíciókat, és végül a lélektelen közgazdaság és a hazátlan pénzvilág mindenhatóságához vezet. Ezen az alapon zsidó vonások a siker és a nyereség protestáns-puritán dicsőítése, általában a kapitalista szellem, a vállalkozó prédikátor, az Isten nevét mormoló üzletember és uzsorás, a materialista gyakorlatot szolgáló humanitárius és pacifista ideológia, és így tovább (Halfeld). Ezek a vonások alátámasztják Sombárt állítását, miszerint Amerika minden porcikájában strukturálisan zsidó ország, és az amerikanizmus “csupán lepárolt zsidó szellem"; vagy a Güntherét, miszerint az úgynevezett modern szellem hordozói és terjesztői főként zsidók; vagy a Wolfét, miszerint az angolszászoknak és a szabadkőműveseknek a zsidóság jegyében létrejött igen szoros kapcsolata az utóbbi évszázadok nyugati történelmének kulcsa.

A zsidó Karl Marx (akinek eredeti neve Mardochai volt) ebben a vonatkozásban azt bizonygatta, hogy a történelemben és a civilizációk sorsában csak a pénz és a gazdasági determinizmus a valóban reális tényező; és minden idealitás és spiritualitás csupán üres “felépítmény". (Ez az evangélium a bolsevik forradalom szülte szovjet ideológiában csúcsosodik ki. Egyébként e forradalom vezetői - a tatár Lenin kivételével [?] - szintén zsidók voltak.) Ami pedig az intelligenciát illeti, a materialista lefokozás, a magasabb rendűnek az alacsonyabb rendűre való visszavezetése, vagy az utóbbinak az előbbi ellen forduló zavaros lázadása igazolja a modern kultúrában a zsidó szellem megnyilvánulását. A maguk romboló iróniájával már Heine és Börne zsidók voltak. Zsidó volt Freud (a “pszichoanalitikus" iskola főbb képviselőivel együtt), aki a tudatos és önmagáért felelős élettel szemben a libidó sötét erőinek és a pszichikai tudattalannak a primátusát hirdette, és minden spirituális formát a szexuális ösztön “szublimációjára" és “transzpozíciójára" vezetett vissza. Zsidó volt Bergson, aki az “élet" és az irracionalitás vallása nevében Freudhoz hasonlóan támadást intézett az intellektus és az intellektus magyarázó elveinek érvényessége ellen. Zsidó volt Nordau, aki a civilizációt a konvencióra és a hazugságra akarta visszavezetni, és aki - csakúgy, mint Olaszországban a zsidó Lombroso - meg akarta alapozni a lángész, az epileptikus és a bűnöző baljós azonosítását. Reinachtól és Durkheimtől kezdve nagyrészt zsidók voltak azok, akik a vallások modern “szociológiai", “természeti" és “ancesztrális" [az ősök iránti érzelmeken alapuló] értelmezéseit szorgalmazták, és ezzel beszennyezték és elhomályosították magasabb rendű, metafizikai és transzcendens tartalmukat. Zsidó Einstein, aki - miután az általános relativitás elvével feloldotta a korábbi fizika minden bizonyosságát - csak egy lélektelen, minden érzékelhető intuíciótól és minden konkrét vonatkozási ponttól elszakított matematikai világ “invariánsait" hagyta meg. Zsidó volt Zamenhof, a “nemzetközi nyelv", az eszperantó feltalálója; azé a kísérleté, amely a nyelvészeti tradíciók síkján a nivellálásra törekszik. Richárd Wagner már 1850-ben figyelmeztetett a zsidó veszélyre a zenében. És valóban, a zsidó szellemnek nagy része van az operett ironikus műfajának kifejlesztésében (a zsidó Offenbachtól Sullivanig), majd az atonális és a ritmikus-orgiasztikus zene kifejlesztésében (gondoljunk a zsidó Schönbergre és a zsidó Sztravinszkijra), végül pedig az amerikai néger szinkópa kifejlesztésében, amely sok rasszista antiszemita szemében azt jelenti, hogy a modern lélekbe egy barbár módon szétziláló elemet oltottak be. A jazz fontosabb szerzői és előadói között ott találjuk a zsidókat. Továbbá nagyrészt zsidóknak tudható be az a modern irodalom és színház, amelyben a szenzáció a döntő tényező, amelyben centrális maggá válik az erostól való megszállottság a maga különböző bonyodalmaival, és általában mindaz, ami az ember mélyén, mint a szokás iránti türelmetlenség, betegesség, ösztön rejtőzik. Ez egyesül az állítólagos társadalmi igazságtalanságokkal szembeni tendenciózus vádaskodással, amely a tradicionális etikai bizonyosságok széttörésére törekszik (Wassermann, Döblin stb.). Az antiszemiták azt hiszik, hogy jelentős zsidó befolyás fedezhető fel az új naturalizmus kialakulásában és a sport tisztán materialista formáinak eltévelyedéseiben; a szintén materialista hangolású és különösen aszexualitás területén specializálódó orvosi gyakorlatban; azokban a művekben, amelyek - azzal a kifogással, hogy tudományosak és technikaiak -ismételten kiemelik a történelem és a szokások alacsonyabb rendű oldalait; végül pedig az amerikai filmgyártás világának fojtogató és uniformizáló banalitásában. (A zsidó ellenőrzés kiterjed a következő cégekre: Paramount, Metro-Goldwyn, United Artists, Universal Pictures, Fox Film.) Ha így állnak a dolgok, nyilvánvalóan azt kell gondolnunk, hogy az utóbbi időben a világkultúra fejlődése, ha nem is kimondottan zsidó jelenség, mindazonáltal olyasmi, amit nem érthetünk meg, ha eltekintünk attól a zsidó befolyástól, amely jóval nagyobb, mint amilyen a korábbi évszázadokban volt.

Azonban ezen a ponton felvetődik a kérdés, amelyre már kezdetben utaltunk, és amely egyébként akkor is meg fog jelenni, amikor a zsidóságot a társadalmi-gazdasági síkon vizsgáljuk. Arról van ugyanis szó, hogy mely pontig tekinthetjük - hacsak nem akarjuk kutatásaink komolyságát veszélyeztetni - a zsidót a fent említett valamennyi negatív jelenség okának: szükséges és elégséges feltételének; és melyik ponttól kezdődik az, hogy a zsidót csak egyik erőnek szabad tekintenünk egy sokkal összetettebb erőtérben, amelyet nem lehet pusztán a rassztényezőkre visszavezetni.

A már bemutatott három aspektusra utalva, ami az internacionalizmus jelenségét illeti, ez messze túlnyúlik azon, ami ésszerűen az eredetileg nomád, majd szétszóródott és különböző államokban letelepedett és nemzetközi állammá vált zsidó nép befolyásának terhére írható. Ha minden áron az etnikai síkon akarunk maradni, e jelenség okaként legfeljebb a rasszok általános keveredését jelölhetjük meg, amely azonban csak azokban a történelmi pillanatokban alakul át azzá, amit de Gobineau és Chamberlain “etnikai káosznak" neveznek, amikor minden magasabb rendű spirituálisan szervezett erő megszűnik jelen lenni. Ezzel egyidejűleg emlékeztetnünk kell arra, amit az előző tanulmányban az egyetemes és a nemzetközi közötti keveredésről mondottunk, mivel ebben a vonatkozásban is hajlandóság van zsidónak és hitványnak tekinteni nemcsak a nemzetközit, hanem általában mindent, ami a puszta és korlátolt nacionalista-rasszista partikularizmusnál magasabb rendű princípiumot jelent. Mindazonáltal a kultúra és az irodalom területén közvetlenül az [első] világháború után és bizonyos mértékben ma is a rossz értelemben vett nemzetköziség képviselőinek jelentős része a zsidóság köréből toborzódott. Ez igazolhatna egy általános antiszemita magatartást. De az is naivitás volna, ha nem ismernénk fel, hogy a nemzetköziség a civilizáció struktúrájának és a modern életnek, nem pedig egy etnikai befolyásnak a káros, sőt halált hozó gyümölcse.

Ez átvezet a második ponthoz. A racionalizmus és a matematika kizárólag zsidó jelenségek? Aki igennel akarna válaszolni, azt kényszerülne gondolni, hogy az ókori görög civilizáció első antitradicionalista, kritikai, vallásellenes és “szcientista" fordulatait a zsidók támogatták vagy kezdeményezték: hogy zsidó volt Szókratész, és zsidók voltak nem csupán a középkori nominalisták, de Descartes, Galilei, Bacon stb. is. Valóban, ha analóg módon “séminek" vagy “zsidónak" neveznék azt a magatartást, amely a szemlélődés és a dolgok minőségi - a számokra és a lélektelen matematikai törvényekre visszavezethetetlen - oldalának tekintetbe vétele helyett -az anyagi világ felé fordulva - a mértéket és a számot eszményíti, nem kellene-e “séminek" neveznünk az egész szcientista racionalizmust, amely lehetővé tette a technika és az ipar modern világának megteremtését? A sémiket az élettelen szám és az absztrakt értelem iránti szenvedély jellemzi. A zsidót mindenütt úgy festik le, mint aki számol és könyvel. Ezen a területen - egészen addig a világig, amely inkább gépekből, tárgyakból, pénzből, mintsem személyekből, tradíciókból, hazákból áll - beszélhetünk a racionalizmus és matematika eszközével szétziláló zsidó szellemről, de ilyenkor a “zsidó" szót csak hasonlatképpen, egy rasszra való tényleges utalás nélkül használhatjuk. Hogyan lehetne komolyan azonosítani a zsidóságot és az amerikaiságot? A modern civilizáció fejlődésének konkrét folyamatában a zsidót tekinthetjük olyan erőnek, amely a modern racionalista, szcientista és mechanikus - “civilizált" - dekadencia létrehozásában más erőkkel összhangban működik, de nem tekinthetjük az egyetlen ilyen erőnek. Ezt hinni valóban ostobaság lenne. Az igazság az, hogy az ember jobban szeret megszemélyesített erők, mintsem absztrakt princípiumok vagy olyan jelenségek ellen harcolni, amelyek túl általánosak ahhoz, hogy gyakorlatilag csapást lehetne mérni rájuk. Ezért olyan mértékben lázadunk fel a zsidó ellen, amilyen mértékben jellegzetesen magába gyűjteni látszik azt, ami valójában sokkal kiterjedtebb szférákban van jelen - immár ama nemzetek körében is, amelyek leginkább immúnisak maradtak a zsidó beszivárgással szemben. És egyébként már említettük, hogy Rosenberg és Chamberlain a katolikus természetfelettiség ellen vívott harcukban a vegytiszta racionalizmus eszközeit veszik igénybe; azokat az eszközöket, amelyeket egykoron mutatis mutandis a szabadkőműves és demo-liberális laikus polémia használt. És a tiszta árjaságnak ezek a védelmezői nem riadnak vissza attól, hogy egyrészt a rasszista gondolat, másrészt a technika és az európai tudomány világa között megkötött legkorcsabb házasságot ünnepeljék - noha az utóbbi a matematikán, a számon és az absztrakt intellektuson alapul.

Úgy látszik, hogy a társadalmi-gazdasági területen - pontosabban: amikor a kapitalizmust és annak éppoly kártékony dialektikus ellentétét, a marxizmust vizsgáljuk - az antiszemita doktrínának nagyobb létjogosultsága van. Ezzel azonban a következő tanulmányban foglalkozunk. Ami a művészetet, a gondolkodást, az irodalmat illeti, vitathatatlan, hogy nagyon sok zsidó alkotás a rombolás és a káröröm vonásait árulja el: azt az ösztönt, amely le akarja alacsonyítani, be akarja szennyezni és meg akarja gyalázni mindazt, ami magas és nemes, és ugyanakkor szabadjára akarja engedni a sötét, ösztönös, szexuális és személyiség előtti tendenciákat. Az a figyelemre méltó és egyre bővíthető névsor, amelyet az antiszemiták összeállítanak, a valóságot írja le. De felmerül egy további és alapvető probléma, amely bármely zsidó tevékenység egyéb vonásaival kapcsolatban is felvethető: mely pontig ismerhetünk fel egy szándékot és tervet, mint ezen tevékenység alapját és létrehozó princípiumát? Egy olyan szubsztanciával van-e dolgunk, amely természetnél fogva manifesztálja a negatív tevékenységet, vagyis anélkül, hogy kifejezetten akarná, ahogyan a tűz sajátossága, hogy éget; vagy pedig valóságos alapja van annak a hipotézisnek, miszerint van egy zsidó összeesküvés, amelynek célja titokban előmozdítani a spirituálisán romboló tevékenységet, mint bosszúja és világuralma megvalósításának előfeltételét?

Úgy véljük, hogy az első alternatíva a valószínűbb. Ha csak a zsidóságnak az utóbbi időben tanúsított, az antiszemiták által kihangsúlyozott tevékenységére tekintünk, kétségtelenül felmerül az a gondolat, hogy minden úgy történik, mintha a második hipotézis volna igaz, mintha e jelenségek összessége mögött - bármennyire szétszóródottak is e jelenségek a térben és az időben, a civilizációk és a külső formák változatosságában - ténylegesen meghúzódna egy intelligencia - egy, mondjuk így, “démoni" intelligencia. De ha általánosságban mindaztfigyelembe vesszük, ami az “árja" típusú spiritualitáshoz és civilizációhoz képest negatívum és hanyatlás (az “árja" szónak az előzőekben felvázolt, nem rassz-, hanem tipológiai értelmében!), akkor egy sokkal összetettebb valósággal találkozunk. Azzal a gondolattal, hogy mindaz, amibe ütközünk, talán valóban egy terv része, azonban ebben a zsidó - és általánosabban a sémi - elemnek ugyan sajátos, nem jelentéktelen (kiváltképpen, ha tekintetbe vesszük, hogy a sémiség milyen viszonyban van akár a kereszténységgel, akár a protestantizmussal, akár a kapitalista és szabadkőműves Nyugattal), de mégis csak sajátos és valószínűleg csupán eszközszerepe van. Másként kifejezve, a túlságosan fantasztikus antiszemita mítosztól eltérően nem tulajdonítunk a zsidó népnek egy tudatos világtervet; viszont a zsidóság lesüllyesztő és romboló ösztönében azt az erőt látjuk, amely bizonyos történelmi pillanatokban egy sokkal bonyolultabb szövedék realizációját szolgálja. E szövedék utolsó szálai -véleményünk szerint - túlmutatnak a közvetlenül látható eseményeken, sőt azon a síkon is, amelyen a pusztán etnikai energiák játéka folyik.

Ezért végső soron nem hisszük, hogy a kultúra területén az antiszemitizmus minden további nélkül civilizációnk tradicionális védelmét jelentené. Ez a megállapítás inkább a szellem -vagyis a vallásosság és az általános világnézet -síkján lehet igaz. Egyébként - mivel csak a részt vesszük tekintetbe az egész helyett - szem elől téveszthetjük azt, amire nem a rész, hanem az egész vonatkozásában kell lesújtanunk. A művészetekben, a tudományos és spekulatív diszciplínákban, az etikában, az irodalomban, a színházban az antiszemitizmusnak csak egy nagyobb harc egyik fázisaként lehet létjogosultsága. Ezért nem lehet általánosságban igazolni, hanem csak esetenként, gyakorlatiasan. A két fegyvere - az arany és a szétziláló intelligencia -révén mindenható zsidó mítoszát csak “munkahipotézisnek" tekinthetjük. Tehát olyan hipotézisnek, amely esetleg nem teljesen igaz, mindazonáltal értékes, mert segítségével rendezhetjük a tényeket és tájékozódhatunk közöttük. Az antiszemitizmus csak egy olyan teljességre törekvő magatartás egyik mozzanata lehet, amely képes arra, hogy a rasszra való egyoldalú hivatkozás nélkül önmagát meghatározza. Ha szükséges, eljuthat a rasszig, és a rasszban felfedezhet olyan elemeket, amelyek megkönnyíthetik a komplex kutatást, de nem indulhat ki a rasszból. Alapjában véve a szokásosnál sokkal nagyobb figyelmet kell fordítania a rasszistáknak arra a felismerésére, amelyhez az (öröklődést szabályozó) úgynevezett Mendel-féle törvények általánosításával jutnak el: a keresztezések, valamint az öröklési anyag állandósága és függetlensége következtében nagyon is lehetséges, hogy egy északiság-ellenes lélek egy északi rasszhoz tartozó testben lakjon, és megfordítva. Még egyszer: princípiumokból kell kiindulnunk, eszmei ellentétekből, hiszen ezek vezetnek minden további, másodrendű ellentét meghatározásához és feloldásához.

E vonatkozásban tehát lényegében arról van szó, hogy az internacionalista bomlasztással szemben egy egyetemesen integrálandó differenciált civilizáció eszményére kell hivatkoznunk. Az elgépiesítő racionalizmussal, a laikus felvilágosodással és a csak a számra és a mennyiségre tekintő világnézettel szemben a személyiség és a minőség kultuszára; a prakticista, merkantilista, szocialisztikus értékekkel szemben az ókori indoeurópaiak arisztokratikus és heroikus ethosának értékeire: arra a stílusra, amely oda vezetett, hogy az egykori skandináv vezérek “az arany ellenségei" nevet érdemelték ki; ama művészet, pszichológia és irodalom fertőjével szemben, amelyet - mint a jelenkorit; kiváltképpen pedig azt, amit a zsidóság hozott létre - oly gyakran az emberi természetben lakozó erotikus, irracionális, promiszkuus, patologikus és személy előtti elemek jellemeznek, az olümposzi - vagyis nyugodt, világos és a magasból uralkodó - elem új rendíthetetlenségének kifejeződésére kell hivatkoznunk. Ekkor tudjuk telibe találni a valódi célokat. E célok magukban foglalják mindazt, ami ellen az antiszemitizmus valaha is támadást intézhet.