1. LEÁNDREK SZIGETÉN

Leszáll az ég, de a tenger kékebb,

lisztporos maszkot vesz föl alkonyi nap,

sóhajt a föld, hajnalka kékell,

szakadék árnyán bíbor tündériszap;

kaktusz kardlaphoz felhőtlen eget,

mormol a forrás, medence nyílik,

fürödnek nimfák s gyermekistenek,

vakít a víz közt, vakít a kő,

utakat őriz örök-árny barlangokba,

szélnek útjába saját szeszélye nő,

lasszót kerekít s tengerre visszadobja;

nincsen kopár hegyfok, kőzetét

kéreg-fátylukkal olajfák ne fészkelnék,

nincs szikla, hogy ösvény ne lépne eléd,

s vízmosta platánok a fény dárdáinak

sortüze elé pajzsukat tartják,

születés, nevetés, irtás, tisztás,

lombok narancs-ökleivel, kecskepajták

– fekete bölcsesség türelmével –,

suhanó tavasz söpri át szigeted;

lepke véred még hány nyarat érlel,

hogy teleidre újra bebábozódj

és hazát őrizzen az ősi bozót?!

2. SZKÍTA DAL – KRÉTÁRÓL

Ne kövess, távolból is légy velem,

közeledben is messziről szólok –

déli tenger ha fénytelen

s a szél hozza el Afrika fényét.

Tudod, a tajték, az a fogsor,

tudod, a szél égövi nyár;

egy akác döbbenete vár,

susog otthoni partjainkról.

3. A TENGER KÖLYKE

Előbb kavicsokat parti hullámokba,

utóbb becézve-mormolva a partot,

majd belegázolva bokáig

s visszafutva tajték fröccsenéseitől,

hasig vízbe könyöklőn,

s újra belegázolva, visszafutva,

cseppjeit a szájról

letörülve és nyalogatva.

SZÜLESS KÖZÉNK TORDA KISDED!

Éber álom éjjelében

pillantástól tetten érten

szkíta távol bölcs táltosa

hozzánk suhan ifjú fényben.

– Fiam, fiam, két part között,

az ott élet, ez itt halál,

ám egy ladik némán köszönt,

és szótlan csöndje megtalál. –

Parittyáktól vetett égbolt,

lovainkkal tenger rét folyt,

merről a Nap fölpirkadott

sátrak között ifjú nép volt.

Torda táltos szikkadt napon

lépett homoktűz talajon

egyedül a Teremtővel,

fürkész szemmel, mégis vakon.

Nem tudta még, mi sors vár rá,

békéjét hogy földúlhatná:

csupa játék, csupa álom

miként válhat kín-haraggá?

Hallotta a harangszókat!

Székelyföldi siratókat!

Somogyvárnál síró fohászt!

Látott népet – s belerokkant.

Mégis szólott földi jókat:

gyertek, gyertek földi jobbak!

Vezessétek véreimet,

át a hegyen, ősök, holtak!

Induljatok irtott fölre,

fogadjatok ott örökbe

mind, aki lép szövetségre;

kopjátoknak kopjafa lesz

ott a bére, ott a bére!

Mégis mondom, induljatok,

Nyugaton hunynak csillagok,

foglaljátok el helyetek,

Nap és Isten nektek ragyog!

– Fiam, fiam, két part között,

az ott élet, ez itt halál,

ám egy ladik némán köszönt,

és szótlan csöndje megtalál. –

– Teremtő tenger terein

szívdobogásod tamtamol;

lenyugvó, csöndes lépteim

hozzád vezetnek szótlanul. –

Anyád vére már csordogál,

szeme véreset könnyezik;

itt az élet, ott a halál,

lesik szíved veréseit. –

Szüless közénk, Torda kisded,

lódítsd tovább lépteinket,

elmaradunk, ha nem küldesz,

lobogónk lesz kisded inged.

Novemberi napos égbolt;

diófából hány vércsepp folyt,

vércseppje a leveleknek:

lankadatlan őszi fényfolt.

Virradatod közénk várjuk;

kőtengerben, kövek ájult

kopásában – lélek vágy-kép;

Isten nyomán örök árnyék! –

várjuk csak föltámadásunk.

– Fiam, fiam, két part között,

az ott élet, ez itt halál,

ám egy ladik némán köszönt,

és szótlan csöndje megtalál. –

(Torda fiam 1994. november 20-án megszületett)