Már délben is, midőn a szörnyű napban
     arcunk merev volt, szinte láthatatlan,
     és mint dervispár, mely mit sem keres,
     utaztunk át Marokkó rézveres
     mezői közt, vállunk felett az éggel,
     e reszkető és tébolyító kékkel,
     s elénkbe sziklatömbök, pálmafák
     meresztették kontúrjuk bánatát,
     amíg tevém, nyakát kinyújtva fájón
     el-elringatva vitt e hősi tájon:
     rád néztem s azt éreztem, ó Amár,
     mint hogyha mindezt láttam volna már,
     s e sok kopáran csüngő, roskatag fal,
     s tevém, e lomha teknősbéka-nyakkal,
     e kecskenyáj, mely néz, de nem mekeg,
     e biblikus rét és e gyermekek,
     kik ott szaladtak ösvényünkön által,
     kopasz fejbúbjuk árva varkocsával,
     melyen, ha élet-mécsük odalett,
     az égbe húzza őket Mohamed,
     s e bambusz is, mit most a szél se lenget,
     bennem rejtőzött, míg ma felderengett:
     mint egy fakó, majd hirtelen erős
     vonású kép, mely régtől ismerős, –
   
   
     és most, hogy fezben, hosszú dzsillabával
     s szemközt az éj ezernyi csillagával
     az ég alatt, mely enyhe sátorul
     halántékunkra szinte ráborul,
     itt guggolunk, hol egy füvecske sincsen,

    
41


     a tar mezőn, hideg gyékényeinken,
     mélyzöld árnyak, fehér csiszolt falak
     között s az éles, jégszín hold alatt,
     amely a tájra fojtó lisztet őröl,
     míg édeskés szag kél a temetőről,
     a szomszédból, mint holt akácú nyár,
     s így nézem tested karcsú és szikár
     rajzát, minőt nem mérnek földi mércék
     és így tömör sörényed szálas ércét,
     minőt csak Sém királyi fiai
     viselnek, hosszú, föníciai
     csuklódat, bőröd áttetsző viaszkját
     s kemény fejed halálos, éji maszkját:
     megint tudom, hogy kívül itt e kép,
     s az is, mely bennem szunnyadt, rejtve rég,
     oly egy, ahogy szememnek máma mosta
     a hold világa őket azonosra,
     és éltem már sok éve íly vadon
     ölén, nomádul s büszke szabadon,
     ahol törvény se volt, hogy sújtva mentsen
     és testemet nem védte semmi rendszer,
     nem ért nyomába nyíl, se gyors kerék,
     nem óvta fal, se zár, se kartoték,
     s most is, mint Faust, a bűvös, ifjú doktor,
     ki süllyesztőn szökött a zsarnokoktól:
     csak itt ülök merengve, tétován,
     s huszonkilenc elilló év nyomán,
     köves mezőn, keresztbevetve lábam,
     sakálok közt e tündér éjszakában
     kellett megtudnom, bomló holtakat
     szagolva s így az izzó hold alatt
     és éppen itt, ez álom-látta tájon,
     hogy jaj, nem ez, de múltam volt az álom,
     a múlt, midőn a lomha s mégis gyors
     időn úgy adta lelkem és a sors,
     hogy távol, ott a pusztuló és rest ég
     alatt egy ügynek hordozzam keresztjét
     baljós csillag fényén, mely nem ígért

    
42


     reményt, az ércfejükkel égig ért
     árnyak között, az árnyakkal vívódva,
     mint szélmalom-lidércek Don Quijote-ja, –
     s nem tudtam, balga, hogy a gondolat
     s az eszme nem győz, csak ha megrohadt,
     hogy míg csatánkra feljebb vitt a lélek,
     nem ellenünkben, bennünk ült a féreg,
     s örök törvény, hogy végtelent merő
     szívünkön győz egy megrekedt erő,
     melyet lebírni nincsen ír, se szónok,
     s az ó szentekre jönnek új ikónok,
   
   
     jaj büszkén vallom, nem restellem én,
     s ha most születnék, újra kezdeném,
     de így, mikorra álmom semmivé lett,
     bevallhatom, hogy kincsem egy: az élet,
     s míg én dohos könyvek között vakon
     ültem s tanyáztam füstös odvakon,
     silány pazarló, közben elfeledtem
     az éjeket, mik átléptek felettem,
     az ősz szagát, a holdtölték ízét,
     s a hajnalt, mely másnak mondott misét,
     jaj, mennyi tálam volt, mikből nem ettem,
     amíg az óra lüktetett megettem
     s én szórtam szét a dolgok örökös
     aranyporát, gondatlan örökös:
     nem engem szúrt az új fű gyenge tőre,
     csillag hullott s nem én borzongtam tőle,
     virág fakadt bogáncson, rózsafán,
     amelynek szirmát nem számolta szám,
     és nap parázslott, melytől nem vakultam
     s e pusztán most már így kell szabadultan
     sorsom-formálta régi lényemet
     levetve, lelnem mélyebb lényeget,
     rejtett rangom fényét csak néha híva,
     mint Al-Rasid, az álruhás kalifa,
     s megnéznem itt, ahol nincs fent, se lent,
     múló dolgok nyomán a végtelent:

    
43


     s hogy rátaláltam és e könnyű lenben
     ülök, árnyaddal és a holddal szemben,
     merev derékkal, szikla s porhomok
     fölött és csöndben erre gondolok:
     reámterül a föld s a nagy, szikár fák
     között a bánat, mint roppant királyság,
     s te is megérzed, hogy ki veled ül,
     nem ült, barátom, még íly egyedül,
     s most, hogy nyugodt szemeddel szinte kérded,
     elmondom én, bár félek, hogy nem érted,
     de ládd: e tájon, mely tikkadt meleg
     s legott felfalja azt, kit eltemet,
     e gyarmaton, hol óriás napoknak
     hevében atkák s légyrajok bozsognak,
     e földrészen, hol nincsen sírhalom,
     nincsen koporsó s nincsen irgalom,
     s e tájon, hol a hold ránk lisztet őröl,
     míg édeskés szag kél a temetőről:
     a vízmosás, a reszkető fövény,
     s az ég, e ránkborult atlaszköpeny,
     a tamariszk, a pálma görcsös fája,
     a fellegek, a kis rögök csodája,
     a csipkedísz a szikla szélein,
     a fényfonál a lombok élein,
     s a mindenség ezernyi rút vagy drága
     színekkel és szagokkal terhes tárgya
     káprázatán hevült eszembe mást
     nem is juttathat, mint az elmúlást,
   
   
     őróla mondott nékem hírt az ősz,
     a vincellér s a dombtetőn a csősz,
     a víg, a bús, a léha és a fösvény,
     az esti erdő és a néma ösvény,
     hol láttam jönni sántán és vakon,
     avagy máskor, menekvő vonaton,
     s a tengeren, hol aknán vitt a gálya,
     elébe mentem, nem gondolva rája –
     ó, jól tudom, barátom, bennem ül

    
44


     setéten és leverhetetlenül,
     s ha írtam, víttam, eszmékért hevültem,
     mindig csak tőle, tőle menekültem –
     de azt hittem: lidérc, parázna vén,
     kolduskirály vagy ronda kelevény,
     s e balgatag reményre íme itt lenn
     kellett meglelnem őt, amint mezítlen
     és ifjan, túl az éji réteken
     elém dereng győztes-fennségesen,
     hogy szinte látom már a szemhatáron
     s felugrok s így, elémeredve várom –
   
   
     így várhatom majd egyszer, hidegen már,
     midőn a föld sötét lesz s idegen már
     s markomból úgy esik ki, mint a kés,
     a lét, a lélek s az emlékezés
     s a föld, a fű, a füst, a fák virága
     hiába volt, hiába és hiába,
     mert íme, most megértem, milyen ő:
     nem agg bohóc, csorbult kaszát fenő,
     nem vaskos Góliát, de karcsú Dávid
     s Narcissus, ki szemembe nézni vágyik, –
     mint láthatár szélén a kék derű:
     megfejthetetlen s mégis egyszerű,
     ki mint a nap kél és ha egyszer eljő,
     úgy jő felém majd, mint a szél, a felhő,
     öröklét ökle, hangtalan halál,
     nemkért ajándék, mely reánk talál,
     s mellünkön, mely itt kínban-búban fetreng,
     ő lesz a végső, néma becsületrend –
   
   
     ó jaj, most megtanultam és tudom,
     hogyan fogadjam egykor az úton,
     ha ott, hová eljönni várhatom,
     harcon-békén, vizen vagy szárazon,
     miként ma éjjel újra megjelen –
     s akkor felállok, őr a helyemen,
     nem szánva mást, de magamat se szánva,

    
45


     mint sűllyedő angol fregatta kapitánya,
     keresztbefont karokkal és kemény
     arccal – jól tudva, hogy nincsen remény.
   
    (Kasba-Tadla, 1940)