Poéta énem kettévásott

         Neked írom

Mit meséljek?

Apa nélküli gyermekkorom,

anyámról mikor beteg voltam,

szédülten tántorgott kamra s kályha közt

hogy ne fázzak, könnyes arcára ragadt a korom.

Miről szóljak?

Kócosan túrtam a porban,

elmentem többször melletted is,

nagynéném lakott a te utcádban,

kertünkben simogattuk egymást abban a korban.

Mit mondjak?

Nándi bácsi lovairól,

szomszéd, kendős nagymamáról,

szérűs, tyúkos, zsuppos parasztvilágról,

büszkén vallom neked, onnan való vagyok.

Mit meséljek?

Krétaszagú, kedves-meleg

iskoláról, melynek olajos padlóján,

verebek zsivalyával becsengetésig,

toporgott megannyi gombsapkás gyerek.

Mire emlékszem?

Pestre jöttünk,

nagy házak izlelgették a havat,

furcsák voltak a fehér zekéjű villamosok,

átjárta énemet a város, karácsonyra diót törtünk.

Mit meséljek?

Gyár-műhely, tanoncévek,

hajnali kelések, morgó szakik,

kapkodva költött, íztelen délebédek,

reszelők, satuk, vasillatot síkító kőrfűrészek.

Mit gondolok?

Megtaláltam a tollat,

poéta énem kettévásott,

kerestem a sánta, falhoz csapott rímet,

próbáltam megfelelni Simon Gy. kiadónak.

Mit, itt a végén?

Újra betűket kergetek,

majd huszonévig nyugodott a papír,

visszanézve mondom a jelent, a múltat,

repedt, lakkmentes lantomon újra pengetek.