Furcsa kis történet az, amit most itt papírra vetek. Van vagy hatvan éve, lehet, hogy több is, mert igen kicsi gyerek voltam, amikor nagyapám magával vitt trágyahordáskor „kisbéresnek”. November vége lehetett, hideg szelek hegedültek a kopasz fák ágai között, sötét hófelhők borították az eget, de én szerettem nagyapám mellett kisbéres lenni. Abból állt az én munkám, hogy a trágyával megrakott szekér tetején ülve, irányítottam a lovakat. Cö- cö, mondtam, ha elindítottam, hóha, ha megállítottam őket, míg nagyapám a szekéren állva szórta a trágyát. Engedelmes öreg lovak voltak, tudták a regulát ostor nélkül is. Egy ilyen, trágyahordásos napon, már ott toporogtam a szekér mellett, míg nagyapám, a tehénistálló végénél lévő trágyarakásnak az utolját hányta fel a púpozott szekér tetejére. Egyszer csak azt láttam, hogy a vasvilla nyomán maradt mélyedésben megmozdul valami. Maradj ott, szólt rám nagyapa, de akkor már mellette álltam, és meredt szemmel bámultam a hosszú fényes fekete kígyót, ahogy ott tekergődzött nagyapám csizmája körül. Fel állt a hátamon a szőr, moccanni sem mertem, ahogy óvatosan betakarta egy villahegynyi szalmával. Gyerünk innen, mondta, nem szereti ha háborgatják! Bementünk a konyhába, ott nagymamához fordult. Forralj egy kis tejet. Mama csak ránézett, azután megkérdezte. Már megint itt van a fekete kígyó? Itt, felelte nagyapa, de úgy látom fél. Ne menjetek arra estig, a jószágot se engedd oda! Amikor a tej felforrt, egy régi bögrébe öntötte, kivitte a trágyadomb helyére és letette a szalma csomó mellé. Remélem, elfogadja, nem hoz bajt ránk, szólt és megemelte a kalapját. Varázslatot mondott, vagy imádkozott?- ma sem tudom!
Én csak tisztes távolból figyeltem ténykedését, de amikor fel akart ültetni a szekérre, már nem akartam ló indító - kisbéres lenni, meg sem álltam a méhesig, ahol jól elbújtam a kaptárok között! Hallottam, ahogy nagyapa elindult a szekérrel, szégyelltem is, amiért cserbe hagytam, de a kígyótól való félelem nem engedett nyugodni. Sötétedett, amikor előmerészkedtem rejtekhelyemről. Óvatosan közelítettem meg a kígyó helyét, de akkorra már csak a frissen oda hordott trágyát láttam. Este, mosakodás után kezdett úrrá lenni rajtam a kíváncsiság. Amikor magam alá húzott lábakkal ültem a lócán, meg kérdeztem nagyapát, mi lett a kígyóval? Hát, felelte, a tejet azt megitta, nem kell tőle félni! Amikor mesélni kezdett, már az egész család áhítattal hallgatta a történetet
„Akkor kezdődött, amikor megházasodtam, 901ben. Nagyanyátokkal kezdtük kijelölni hová építjük a tanyát. Úgy gondoltuk, legjobb helye lesz az érparton. Legelőször kinéztük a helyet, körül ültettük fákkal. Csigából hoztam a hátamon a vékony, magról kelt csemetéket. Volt abban kutyatökű szilva, cigánymeggy, akác, pár darab fűzfa, meg két kis diófa. Mikor végeztünk, kiráztam a zsákból a földet, akkor pottyant ki belőle egy kis fekete kígyó, de gyorsan el is bújt az egyik diófa tövében. Meg is feledkeztünk róla, de mikor a tanya alapját ástuk, megint láttuk, és attól kezdve néha, néha jelentkezett. Ha nagyanyátok elijesztette a söprűvel, valahova elrejtőzött, de egy idő után megint előjött. Most meg már évek óta ott tanyázik a trágya alatt, de nem is marad meg a tanya körül a pocok, vagy más féreg. Nem kell félni tőle, ha mi nem bántjuk, ő sem bánt minket”, fejezte be a mesét nagyapám. Én azért még sokáig tisztes távolságra maradtam a kígyófészektől. De ahogy múltak az évek, el is feledkeztem a mi házi kígyónkról. Néha, néha elsuhant későn este, vagy napkelte előtt a kerítés tövében, de már nem féltünk tőle. És valóban igaznak bizonyult a nagyapám jóslata, nem volt a tanya körül pocok. Az esküvőm napján láttam utoljára. Ködös, esős novemberi nap volt. Kora reggel, vízért mentem a kútra, még épphogy világosodott az ég alja, hát a fekete kígyó ott tekergett a kútágas mellett. Akkor, valahogy nem féltem tőle. Felemelte a fejét és néztünk egymásra. Isten veled fekete kígyó mondtam, én már elmegyek ebből a szép tanyából, de te vigyázz a családomra! Mintha egy túlvilági szellemhez szóltam volna, biztos voltam benne, érti, amit mondok. Sokáig mozdulatlanul álltam a csillogó vizű kút mellett. Szemem bejárta a szívemnek kedves tájat, lélekbe búcsúztam a fényes ablakú, fehérfalú tanyától, az öreg fáktól, az érparti nádastól, a diófa alatt megbúvó méhestől, az árván lógó hintától, és a kútágas mellett tekergődző fekete kígyótól. Mire felnéztem, már eltűnt előlem. Soha többé nem láttam. Ha néha, néha kimegyek az érpartra, ahol már csak egy öreg fűzfa jelöli a régi tanya helyét, szemem kutatja, hol lehet most a fekete kígyó? Vajon Ő is világgá ment amikor lerombolták a tanyát? És kérdem magamtól meddig élnek a varázslatos fekete kígyók?