Én nem tudom, ez normális-e? Az oldalam fáj és egyenletes, lassú tempóban haladok előre. Mint a halászhorgok, úgy be vannak görbülve a fogai és egyáltalán nem pörgeti magát. Nálam meg, valamiért leállt a stressz, pedig már a hátsó lábaim is alig látszanak ki, képzelem milyen dinnye nagyságú, felfúvódás lehet a nyaka alatt.
Csendesen csúszok és elveszítettem a - világon minden helyzetbeli - túlélési stresszállapotomat. Úgy látszik, minden ilyesmi csak a kiteljesedésig működik. Nálam legalábbis így van. Éreztem én bundazárkódások millióit korábban, de most a kicsúcsosodáskor, mikor a nyeldeklőt tágítom, olyan száraz és értelmetlen minden, hogy nem is érdemlek ilyen hihetetlenül készséges, szorgalmasan nyelőt. Ugye, eddig folyton menekültem és kidolgoztam magamban megannyi verziót, de már a hátsó lábam bütykeit sem mozdítom. Minek, ha egyszer kiteljesedtem abban, ami a végzetem? Elment minden motivációm. Bizony! Miért küzdjek?
Korábban végiggondoltam, hogy kieszem magam belőle, persze, ha nem mérges kígyó. Dühös lehet, csak mérges ne! Honnan lehetne tenni akarásom, így életem csendes megkoronázása közben, legszívesebben hangszálon cuppantanám ezt a szomorú képűt, de nincsenek neki, legalábbis én nem látok egyet sem.
A karriernek ilyen fokán, mikor már nem kell rettegni az irigyektől, vagy támadóktól, egészen mély depressziós lettem. Kinek kellek már? Valóban mi értelme, egy ilyen amerikai focilabdává gyúrt, kígyónyak belsőnek? De tehetek valaha is többet? Mert ugye, mindig előre néztem és felfelé, de ebben a kulcspozícióban - igen-igen  bekulcsolt pozícióban vagyok -, azt is meg kell mondanom, már semmi vágyódásom. A többiek előtt is szégyellem magma, a karrier ilyen csúcsáról mit mondhatnék nekik. Megfojtana a stressz! Már nem kell megfelelnem, nem kell értékeimet fitogtatnom, kiharcolni, hogy azokat elismerjék. Hiszen itt vagyok én egymagam a csúcson, a karrier kőkemény szorításában! Most mondja meg valaki, de úgy igazából, ebben a szerencsétlenül felmagasodott állapotban, van-e még
szemernyi értelme az életnek? Tudok-e még bárkinek bármit bizonyítani, adni, mutatni? Ugye nem… Úgy érzem, már szomorú szemű lenyelőm közepe táján járok.
Azt hiszem, ezzel a mélabúval már nem csinálok soha többé semmit, hiszen úgy összeroppantam - a testem is, meg a csontjaim is -, de a lelkemről beszélek,
az elbizonytalanodott “majd én megmutatomságáról”. Megyek tovább utamon előre. Ha nekem már nem lehet, ennek a drága jó, engem magas polcra tevő kígyómnak legyen, öröme bennem. Na, ég magukkal! Nagyon sok idő alatt tudnám a vesztett presztizsemet visszaszerezni, annyim már úgy sincs. Egyet azért még kérek, innen leges-legbelülről. Ha valaha kígyó-szépségversenyt rendeznének, kérem, könyörgöm, erre a gyönyörűségre szavazzanak, akiben én is - egyáltalán nem másodhegedűsként -, kunkorodó spiráljának, felhőkből szabott lábakat adok.
A csúcson abbahagyom. Mit okítanék én már megállapodottan bárkinek? Milyen nevetséges, kígyóelhárító akartam lenni és a rengeteg taktikai csavar közt, a kirágás mellett, ott volt a kígyóban végigkúszás is. Nincs hozzá kedvem, nem érzem a motivációt, ki nézne fel rám? Azt hiszem már senki… Végül is kicsit lassabban, de valamilyen szinten mégis a kígyó hátsó bejáratán fogok távozni. Soha nem gondoltam, hogy az elnyert dicsőség ennyire lelomboz. Megint csúsztam egy picit előre. Hát ég veletek, lassan elfogy minden ami eddig életben tartott, beleértve az életkedvet is. Szégyellem magam, hogy nem kell megfelelnem és javaslom, ne törtessetek, mert ugyanide juttok mint én, a csúcs apátiájára.
Még egyszer ég veletek, azt hiszem beszűnődök.