Ez volt minden vagyona,… vagy talán mégsem? Azért ne feledkezzünk meg Andráskóról, az özvegyen maradt székely napszámos egyetlen fiáról, aki a beszélni tanulás után, rögvest a kétkezi munkával találta magát szembe. András bá’, aki semmiképp nem lehetett negyven évnél idősebb, emelt fővel tartotta az eke szarvát reggeltől estig, az éppen aktuális munkaadójánál. Az ekét barom húzta kantárszár nélkül, hiszen azoknak nem dukál, el sem viselnék a fejükön, így Andráskó, akit az apja egyszerűen csak Ádráskónak nevezett, hajnaltól sötétig beletörődötten, de nem búbánatosan, vezette az ökröt barázdáról barázdára. Alighanem iskoláskorú lehetett, de a napi megélhetés, helyzetükben az éhhalál vagy az evés, előbbrevalók voltak a betűvetés tudományánál és hasonló hasznos, de sem étket, sem éjjeli menedéket nem nyújtó tevékenységeknél.

     Ketten; apja és fia, András és Ádráskó faluról falura jártak. Mindenféle mezőgazdasági munkához megfelelően értettek ahhoz, hogy soha nem voltak munka nélkül. Az is igaz, hogy akkortájt a napszám, a szállás és ételen kívül nem sokat, szinte semmit nem biztosított. De így, ha kegyetlenül megharcolva is, minden éjjel volt hol lehajtsák a fejüket biztonságban. András bá’ le is tudott volna mondani a jóllakás öröméről, de fiát ilyen zsenge életkorban nem koplalásra szánta szegényemberként sem. Arra ügyelt, hogy sehol ne sajnálják. Munkáját úgy végezte, hogy a tisztesség megadasson neki a szerény napszám mellett, nem utolsó sorban azért is, mert aki jól megbecsülte magát - mint András -, azt visszahívták. Ő ezt jól tudta és fontos volt, hogy ne csak tavasztól őszig, hanem a sokkal kegyetlenebb télen is, amikor a mezőn nincs munka, legyen koszt, kvártély kettőjük számára. Remekül értett a faragáshoz, gerendákat szekercével úgy faragott, mint senki. Azt pedig télen is lehet csinálni.

     No, visszatérve a gyerekre; az egész napi, cseppet sem gyereknek való, játszást és minden gyermeki örömet nélkülöző életének legismertebb érzése a holtfáradtság volt, függetlenül attól, hogy egy gyereknek rengeteg mozgás kell, nem mindegy, hogy azt hasonlóképpen teszi-e az általa vezetett, igába fogott barommal vagy játszótársakkal rohangál fel-alá, vidáman és örömmel telve tér nyugovóra a következő napi zsibongás előtt. András bá’ jól tudta, hogy a fia nem olyan életet él, mint a többi gyermek.

Csak nagyon keveseket fogtak be olyan korai életkorban munkára a legnépesebb családokban is, így egyet tehetett, tömte a gyereket! Munkába indulás előtt a legjobb falatokat adta neki. Délben a rövid pihenő alatt úgy jól lakatta, hogyha másért vádolhatja magát, legalább azért ne, hogy gyermeke nem táplálkozik rendesen. Este munkaadójuknál körbeülve az asztalt, az igen bőséges vacsoránál - mikor Ádráskó a torkáig tele volt ennivalóval, jóféle fehérmártásos csirkepaprikást falatozva, bőségesen puliszkával és krumplis kenyérrel, amit a mai napig a székely asszonyok egy része még készít - rászólt a fiára.

- Ádráskó ezt még meg köll edd!

Szegény gyermek, akinek leragadt a szeme az álmosságtól és fáradtságtól, ellenkezni próbált.

- Édesapám már nem bírok többet megenni.

Az apja egy kemencében sült, körbe szelet kenyeret jó alaposan megzsírozva, egy fej hagymát kettévágva, egy hatalmas darab szalonnával traktálta a gyermeket.

- Édesapám már nem bírok többet enni, menjünk és feküdjünk le. Alunnék.

- Aluszunk mingyá Ádráskó, de ezt még meg köll edd! - nézett rá szeretetteli pillantással.

Az ilyen libatömésszerű, szeretetből fakadó túletetéseket Ádráskó már megszokta, így engedelmesen végzett a kenyérrel, szalonnával hagymával. Nyugovóra tértek és az iga húzása kezdődött másnap reggel, ahol abbahagyták.