" Ami nincs, arra nem lehet gondolni,

                                                        nincs, az nem fájhat, ami nincs, az:  nincs. Legfeljebb a hiány, az üresség titokzatos mélysége szédít néha, de ebbe a mélységbe napok hullanak, kitöltik lassan a feneketlennek látszó szakadékot." / Fekete István/

" Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is."/ Fekete István/

A szívemen mázsás kőkötegek, a veríték végigfolyik a hátamon, a gödör, amibe újból és újból beleesek hegyes sziklákkal tarkított csupasz zord világ, egyre lentebb és lentebb lökdösöm magam, vájkálok a szívsebekben, mint sebész, aki tudja, hogy a fekélyes részt ki kell vágni, mégha nagyon fáj is, mert csak akkor gyógyul a beteg, biztos kézzel, rezzenetlen arccal végzi a dolgát, így ásom magam én is egyre mélyebben a szívfájásokba, a lélekgödörbe, önző vágyaim sorolom, elrontott tetteim keresem, kimondatlan gondolataim, csak magamnak elsuttogott párbeszédeim, tudom a helyes megoldást, mégis kapásból teszem az ellenkezőjét... a megérzéseim összeszorítják szívem, különös, bizarr gondolat-formákat löknek elém, újból és újból kiszakadt szívsebeim nem is próbálom összefércelni: már csak azon tűnődöm, olykor félhangosan is, miért nem tudtam kimondani?! Miért voltam képtelen rá?! Az üres kérdések felsorakoznak előttem, a gödörből felnézve csillámló napsütés vár, a szívem kőnehéz, terhekkel teli, fogcsikorgok, kapaszkodom fölfelé, üres vágyálmokat kergetek, mikor tudom, érzem, hogy nincs már más út, csak és kizárólag előrefelé...mégis kapásból teszem az ellenkezőjét. Fekete István szavai zúgnak a fejemben, szíven ütött, mert most tökéletesen fejezi ki lelkiállapotom: " Az ember nemcsak a sírig, de azon túl is mindig találjon mentséget azok számára, akiket szeret, mégha látszólag nem is érdemlik meg."

Már nem bánkódom, már nem fáj, keserűn tompa, mégsem üres valami van, hiányérzet, tiszta erős, halk remény, bohó kis angyalka bíborszárnnyal, szelíd mosolyával, a beteljesülés igaz hitével és igéretével... majd újból Fekete István: " Várni kell, mert a ballagó idő talán hoz valami megoldást...Ami bánat, az csak bánat. Az idő meghozza, el is viszi. Ha szólnak róla, csak tartóztatják." Megoldásokat válogatok: félek, fájok, remélek, bízok, néha csillogok, időnként ragyogok, gurítom a napokat magam előtt, az elmúlt hónapokra gondolok, előre bámulok, szemem összehúzom, szívem tárom, a lélek-jelzőtáblákat keresem,  a gondjaim elől menekülök...csendesen merülök valami puha félálom-félvalóságba, szívem jóságát szétrázom, szétszórom, ráborítom azokra akiket szeretek, és azokra is akiket nem, és újból Fekete István, mindig, szívderűsen, napi mantraként, ez és így szeretnék lenni minden szívcsillanásban, minden szívderűben, apró szívmosolyban, csendes öröm-felhőben: " Jó a jót elindítani: megy az aztán már magától, nő és dagad, és-maga sem tudja, hogyan-valóság és erő lesz belőle."