Nekem ugyan beszélhetnek, hogy a jó nevelés, a könyvtárak, a művészet által nyerhet csak lélek igazi műveltséget, nagyságot és bölcsességet.
    Ennek a nyomorult kuruzsló asszonynak, aki az élet legmélyéről mászott elő, s életében otrombaságot, gazságot, durvaságot észlelhetett túlnyomólag maga körül… az esze, a szemlélete mégis olyan magaslatokon járt, hogy sok olyan embertársáét szégyeníthette volna meg, akik minden kipallérozottság részesei voltak.
    A bugyrát ráakasztotta az ura hátára:
    – Menj haza! Nem kések én sem. De körül akarok nézni a gazdúréknál. Meg ezt az urat is el akarom kísérni!… Mozogj, Isten áldjon!
    Amikor megindultunk együtt a város felé, Csicsa néni tényleg látnokias tekintettel, de mérhetetlen egyszerűséggel foglalta szóba a tragédia gyökereit.
    – Nem más, csak ő választotta magának a halált. Erős volt mindig a lelke, én tudom, mert közelebb volt hozzám, mint az édesanyjához. Az történt vele, amit ő akart magával. Meg akart halni a magzatával együtt… Él jól valaki száraz kenyéren is, és keserű szájában soknak a kalács is. Így kellett történnie. A halált kérte magának az Istentől. Egy ilyen drága kis lélektől az     Isten nem tud megtagadni kérést, még ha rosszat kér is magának.
    Idétlen, összevissza zagyvalásomra Csicsa néni vállamra tette a kezét, és azt mondta:
    – Idehallgasson, művész úr! Maga szép ember és fiatal még. Magának nagyobb gond lerázni magáról a fehérnépet, aki magára varrja magát, mint kergetni őket. Az én édes gyöngyöm is nagyon szerette magát. Vegye észbe, hogy éppen azért, mert szerette magát, nem kívánja, hogy érette szenvedjen. Értse meg ezt jól! Ő nem kívánja! Tárgyalt velem is erről sokszor. Ő azt kívánja magától, hogy csak találja meg maga a boldogságát, és ne okozzon neki fájdalmat örök nyugalmában. Mindig erre gondoljon!