Csicsa néni biztosított engemet, hogy Vicuka, a szemefénye, most is engem szeret. Biztosított róla, hogy találkozni fogunk még. Ő lesz ennek a közbenjárója, mert igen rendes egyénnek lát engem. Ő még nem tévedett jó érzékeiben.
    Már a szőlőskert közelében tartottunk, amikor így szólt:
    – Ha nincs sürgős dolga, akkor várjon meg itt. Üljön le arra a farönkre ottan. Csak összeszedek otthon valami himmi-hummit, és sietek vissza. A drága kis szívem engemet óhajtott maga mellé. Mostan egy-két órán még nem múlik az állapota. Kicsit megkönnyebbedett az első súlyos görcsök után. Még napokba is telhet a szülése, úgy hiszem.
   Hát letelepedtem egy mohás fatuskóra, az út félen. Csicsa néni vagy negyedórát váratott magára. Akkor a hátán egy jókora batyuval jelent meg.
    Visszaindultunk a városba. Az ő véleménye szerint nyugodtan mutatkozhattunk együtt, pláne a városon kívül. Emberfia így sem orrontja, micsoda kapcsolat van köztünk. A város végén aztán elválunk.
    Csakhogy közvetlen az országút előtt egy kisded, bicegő, parasztgúnyás alak elé Csicsa néni így utalt nekem:
    – Ahol, az én uram jön! Tán utánam szalasztották?
    A vincellérből, amint odaérkezett, messziről dőlt a pálinkaszag.
    – Dícsértessék! – bökte nekem süvegét. Feleségére pedig ráförmedésszerűen szólt:
    – Te is megfordulhatsz, és jöhetsz vissza velem. Nem kellesz már ott !
    – Ki az öreganyád kéri a tanácsodat? – rivallott rá görcs férjére Csicsa néni.
    – Visszajössz, nem kellesz már, ha mondom. Lábatlankodóra nincs ott szükség – kezdte a sánta kis vincellér.
    De Csicsa néni dührohamot kapott, rántott egyet az ura ujjasán, hogy majd orra buktatta, és útnak penderítette.
    – Vessz meg, részeg gazembere! Tán a te rongy kényelmedért, hogy gondozzalak, azért fogom elhagyni az én gyémántos kicsi asszonyomat ebben az állapotban? Ő kívánt maga mellé!
    – Kívánt! De már nem kíván. Értsd meg a szót, te büdös hárpia! Meghalt! A gyerek is meghalt! A gazdánénk is ott tart a haldoklásnál érette…
    A vincellér durva hangja mintha rémmesévé változtatta volna velünk a valóságot, amelyben mi, szereplők, nem tudjuk ezt a rossz igézetet lerázni.
    – Meghalt? – sikoltotta a vincellérné. És meg tántorodott. A levegőbe kapott a két keze. De támasznak nem az urát választotta, hanem engemet. Rám borult és zokogott. Éppúgy én is vele.
    A vincellér ott állt, és fintorokat vágott ránk.