Akik kártyát vettettek, vagy más ügyben keresték meg Csicsa nénit, csakis egyetlen módon  léphettek vele érintkezésbe. Megállottak a szőlőskert kétszárnyas, cölöpös fakapuja előtt. Dörömbölniök sem kellett vagy rángatniok sem a kaput. A négy fehér dúvad már rohant elő, és vicsorgott, ugatott a betéveszkedőre. Erre a vincellér-lakból előjött vagy a vincellér, vagy maga Csicsa néni a kapuhoz. A kutyák már tudták, hogy amennyiben nem szélednek szerte sürgősen, csak e keserves botütések sorát szenvedik el bordáik. Felőlük a vendég aztán bátran tarthatott a lakba. Ugyanígy zajlott le távozása is. Én viszontagság nélkül jutottam el a szőlőskert kapujáig. Ott az ebek vad hangversenye már javában üdvözölt, de a vincellér-lak felől lélek nem mutatkozott.
    Vártam. Vertem a kaput is. A kuvaszokat tajtékozóvá ingereltem magam ellen. Semmi hatás. Ha bárhogy behatolnék a kertbe, úgy látszik, csakis ők fogadnának.
    Kitalálhattam, hogy legalábbis Csicsa néninek, a vincellérnének, az angyalcsinálónénak távolléte biztosan Vicukának, bálványának lebetegedésével van kapcsolatban. Mellette van. Nem kínálkozott más választásom, mint visszatérnem a városba. Ballagok sötét gondolatokkal, lefelé a dombon. Már messze járok.
    Egyszerre dundi, kicsikét löttyedt húsú, széparcú, középkorú, félparaszti öltözékű némberrel találkozom. A város felől jött.
    Nagyon megnéz. Én is őt.
    Pillanat alatt átcikázik az agyamon: ez Csicsa néni, a vincellérné.
    – Maga a polgármesteréknek a vincellérnéje, Csicsa néni?
    – Igen! A polgármester úréké! – nyomja meg a címzetet, több tiszteletre figyelmeztetően.
    – Tudja, én ki vagyok? – kérdezem.
    Riadtan, fürkészőleg vet rám néhány pillantást. Aztán így felel, szintén kérdéssel:
    – Maga az?… Óh, drága, kedves, jó művész úr!
    Látom, a szeme egyszerre tele lett könnyel.
    – Nagy baj van? – firtatom.
    – Az Isten megsegítheti!… Hát hallotta! – bólingat.
    – Hallottam! Koraszülésben betegedett le.
    Amint ezt mondom, egy nagykucsmás, falusi mokány szinte rohamlépésben közeledik felénk az úton. Csicsa néni rám hunyorít:
    – Eresszük ezt előre. Aztán majd… Kísérjen visszafelé engemet. Mert én is sietek haza és vissza rögtön.
    A falusi tovahaladt egy nagy „dícsértessék a Jézus” köszöntéssel. Ez az ottani vidék általános szokása.
    Mi aztán nyomában tartottunk lassan. Csicsa néni körülnézett, és így szólt:
    – Nincs koraszülése. Nagyon is rendes időre jön a világra a gyermek. A gyermek a magáé. Számítsa ki. December végén, január elején is voltak együtt. Csak emlékezzék!… A főjegyző úr miatt kell koraszülést emlegetni. De ott a nagy baj, hogy a kismama nagyon, nagyon, nagyon gyönge… Isten kezében marad, ha kibírja-e a szülést?
    Megint elpityeredett, és a fejkendője csücskével törülte szemét. Majd szájába dugta, hogy ne fakadjon hangos zokogásra.
    Én is erősen nyeldekelni kezdtem. De agyam szinte bezápult az ellentétes fonák érzésektől. Öröm rázott, és rettegés rázott belülről egy időben. Ostobán csak egyet hajtogattam:
    – Óh, milyen szörnyű ez!
    – Jó sorsra hozza a világra a maga gyerekét ő, ne búsúljon! A királyé is cserélhetne azzal, ahogy ezt a gyereket kényeztetni fogják. Csak… csak… csak… az Isten segítse meg! – sóhajtott mélyet Csicsa néni.