A vérszegény, roskatag bolha feladta a vánszorgást. Annyi ideje nem evett már, és úgy legyengült, ha halni kell, legalább ne gyötrődjön tovább. Meghúzta magát egy fűcsomó tövében folyamatos eszméletvesztésektől reszketett, remegett, hallucinált, és szép kövér csípni való bolhatápot álmodott magának.

Egy bolhatáp öröklakást! Korábban volt neki egy ilyen, hatalmas, de óvatlan álmában hagyta magát levakarni róla. Lám, a köztudott bolhahalhatatlanság mítosznak bizonyult. Már azt sem lehet mondani, hogy élet és halál között egyensúlyozna, csak hevert és várta a véget. Hogy a helyzet rosszabb legyen, még a nap is sütött, azt a kevéske folyadékot, ami még benne volt, kiszárította belőle. Ha valamelyik akváriumos lurkó rátalál, örvendezve illesztette volna be újdonsült felfedezését, az eleven szárított bolhát haleledelnek. Alélt békéjében arra riadt, hogy életösztöne utolsó vésztartalékát mozgósítva, bolharuganyossággal felrepítette a magasba, és egy gyönyörű bundájú, ínycsiklandozó, hatalmas csaholó bolhatápon találta magát. Szétfeszítette a dús, meleg prémet, és végre a tápba mélyesztve szívókáját, két hétre visszamenőleg pótolt minden energiahiányt. Csak szívta magába az éltető nedűt megállás nélkül, míg akkora nem lett, mint egy borsszem. Majd a meglévő alapanyagból gyorsan hevenyészett magának egy ágyikót, és nagyot szundított.

 Ébredésekor fittebb volt, mint valaha. Csak úgy áradt belőle az önbizalom. Végre tudatosult benne, hogy amit eddig biztosnak vélt, valóban az: a bolhák soha nem halnak meg! Nem úgy, mint a bolhatápok, bár azok meg hatalmasak. Ez, amit most fogott magának, itt csahol alatta, örökre elég lenne neki, de túléli! Akkor majd keres egy új, hatalmas bolhatápot. Lehet nyávogós is, ő nem válogatós. Soha nem hagyja magát többé szűkölködni. Hiába halhatatlan a bolha, ha egyszer éhezik, majdnem olyan mintha haldokolna. Ezt egyszer már túlélte, még egyszer nem akarja.

 Bolhánk jó dolgában szépen fejlődött, hízott. Gyötörte a folyamatos energiatúltengés, idegesítette, hogy alatta a táp önállóan mászkál ide-oda, fittyet hányva a gazdájára, azaz rá. Ugrándozott. Hosszabb idő kellett a tengeribetegség kiheveréséhez. Vakkantott, ugatott kéretlenül, mintha szabad akaratából tehetné. Vakarózott, mintha kettejük közül nem ő, a bolha lenne az úr.

Kezdett az agyára menni. Úgy gondolta móresre kell tanítani ezt az elszemtelenedett, neveletlen tápot. Elsőként csinált egy nyugágyat a kutya két füle között a homlokán. Kutyaszőrből természetesen, és egyik füléről a másikra ugrándozva csipkedte és kiabált. Anyag bőven volt, így sétapálcát is csinált magának. Lesétált az orrán, a selymes orrvégre, és bökdöste. Rutinos, fineszes, igen ügyes szaltózó volt. A kutya hiába vakarózott, ugrándozott, ugatott, hiába próbálta nyelvével leseperni orráról, mindahányszor egyetlen rugószökkenéssel kivédte a szemtelen lázadását.

Épp olyan tűrhetetlen szemtelenségnek élte meg, mintha teszem azt, a gulyáslevesbe főzött marhaláb egy darabja vehemens védekezéssel folyton kupán szeretné vágni az étkezőt. A bolhatáp márpedig ne ugrándozzon! Viselje rendesen magát, örüljön, hogy ilyen kiváltságos helyzetbe került, szolgálja tisztességgel a gazdáját, a bolhát. Ezt sehogyan sem sikerült tápjával - ahogy a kutyát nevezte - megértetni. Keményebb megoldásokat kellett keresnie. Az alvás megvonására gondolt, tudta, hogy tápja nagyon szeret teljesen kiszámíthatatlan időközönként leheveredni és szundítani egyet. Általában olyankor, amikor neki egyáltalán nem volt alhatnékja. Máskor, mikor ő aludt volna, felesleges himbálódzásával lehetetlenné tette pihenését. Amint észrevette, hogy elalszik, belecsípett az orrába. A kutya nyüszítve ugrott a magasba, orrát a fának dörgölve, praclijaival dühödt bolhavadászatba kezdett. Ezzel kihúzta a gyufát "főnökénél". A bolha nagyon begurult. Eljátszotta, hogy megfázott, beteg, és a kutya egyik füléből a másikba vánszorogva köhögött.

- Remek - gondolta a kutya -, most már köhög a bolha, kinyiffan, és végre nyugtom lesz. Eddig is voltak bolháim, de ilyen szemtelen, mint ez, soha.

Óvatlanul, ezt a gondolatot, csendesen fogai között sziszegve belesuttogta az udvar csendjébe. Nyivákoló, röhögő hangon a bolha beleordított a kutya fülébe.

- Nem betegségtől köhögök ám, semmi bajom, de ha nem veszed tudomásul, hogy a táp nem dirigálhat a főnöknek, akkor nehéz életed lesz.

- Táp? Én meg a táp - gondolta a kutya -, egészen érdekes!

Innentől vigyázott, hogy csendben gondolkodjon. Keserves, hónapok óta megnehezült életében percnyi nyugta sem volt.

- Mit csináljak, hogyan szabadulok meg tőle? - gondolta.

- Mit csináljak, hogyan törjem be? - gondolta szinte párhuzamosan, a magát gazdának képzelő, időnként nagyokat köhentő bolha.

A kutya már alig aludt, nem voltak szép napjai, reszketett az idegességtől. Homlokán, a két fül közötti nyugágyon egy este a bolha ide-oda sétálás után eldöntötte, hogy megnézi, mi van a selymes orrlyukakon belül. Érdekesnek találta! Tápja kevésbé, szűkölve túrta a földet. Ez végképp kiborította a tulajdonosi jogaiban sérült bolhát.

- Ha aludni fogsz, megnézem, mi van a szádban, nagyon érdekel. Akkorát tudok ugrani, ha netán felébredsz, mire egyet nyekkennél, már a füleden leszek.

A szerencsétlen kutya így állandó éber alvásra kényszerült, nem tudott mélyen elaludni. Érezte, hogy a bolha sétál az orrán, hol ide, hol oda csíp. Meglepetten vette tudomásul, hogy a nyelvére ugrott.

- Végre eljött az én napom! - kezdett el önmagával társalogni a sokat szenvedett eb, - ha most nem szabadulok meg ettől a krónikusan elmebajos hólyagtól, megérdemlem egy életre a sorsomat. Sőt, a kutya névről is le kell mondanom, és nyávogni, hápogni, netán cincogni fogok. Továbbá csontot sem eszem többé, csak kukoricadarát és füvet!

Hogy meggyőzőbb legyen, ernyedt, alélt alvót játszva, még nagyobbra tátotta a száját. A bolha önhitten sasszézott fel-alá a kutya nyelvén, arra sem ügyelt, hogy sétapálcájával ne bökdösse minden lépésnél. Majd beszökkent a szájába.

- Igen érdekes, egészen kellemes, meleg hely. Érdemes lenne megfontolni, hogy télre beköltözzem, bár sokkal veszélyesebb, mint odakint. De hát az ennivaló ne parancsolgasson a gazdájának! Megtalálom a módját.

Nézegette a fogakat, a szájpadlást. Kellemes, nyirkos meleget érzett a redők közé simulva.

- Nagyon jó itt, meg kell mondanom, sokkal jobb, mint a nyugágyamban. Kissé sötét van, az előbb még jól láttam. Így eltelhetett az idő? Ideje hazasétálnom, a későbbiekről majd otthon gondolkodom el. Mára ennyi, ideje lesz elkezdenem a napi móres és tápidomítás teendőit.

Kiszökkent… volna. Akkor kellett rádöbbennie, hogy a kutya szájpadlásának préselte a nyelvével. Zöld lett a feje a dühtől.

- Ezt a szemtelenséget ezerszer torlom meg rajta! Engem, a gazdáját úgy kezel, mint egy betolakodót! Majd csak leereszti a nyelvét, akkor kimegyek, és olyan leckét adok neki, mint még soha!

A kutya gondosan, szorosan bezárta a száját.

- Ez a szökdécselő kis nyikhász annyi bosszúságot okozott már nekem, hogy nem véthetem el. Ahogy elengedem a nyelvemmel, úgyis össze-vissza pattog majd a számban, valószínűleg csipkedni is fog. Viszont az örök bolhaélet kényszerképzetéből ma végérvényesen kigyógyítom.

A bolha nem esett kétségbe, valóban nagyokat ugrándozott, még mindig csak kíváncsiskodott:

- Szóval ilyen egy kutyaszáj belülről. Ez, ahol most ülök, egy kimondottan kényelmetlen hely. Lássuk, mi lehet!?

Valami felülről ránehezedett, és mint egy fogó, a nyelvnél sokkal erősebben tette mozgásképtelenné.

- Még mindig szemtelenkedik ez a gügye, tanulhatott volna a sok leckéből! Nagyon megissza a levét!

Az alsó és felső őrlőfogak között - mint megkérdőjelezhetetlen valóságot - harsogta ezt a kutya szájában.

- Ezt akartam hallani - gondolta a leminősített eb. Kisebb roppanás után nyelt egy jókorát, majd vidáman kurjantott a szomszéd Loncsinak:

- Pajtás! Indulhatunk világot látni! Tudom, hogy mostanában hanyagoltalak, volt egy kisebb kellemetlenségem, amit épp most szüntettem meg végérvényesen…