Egy nyárutói délután a szőlőskertnek egy kis Lugasában Csicsa néni zokogva találta Vicukát.
    Faggatta, faggatta! Babusgatta és faggatta. Vele kezdett bőgésbe, és faggatta, mi bántja?
    Vicuka végre szaggatott mondatokban elmesélte, hogy tökéletesen úgy, ahogy gyeplőn vezetik a ménnek a kancát, szülei megkörnyékezték ma délelőtt, hogyha ebéd után vendégük, a főjegyző megkéri a kezét, mondjon neki igent.
    Ha az előzetes rábeszélések nem tölthették meg elég csömörrel Vicukát, ez a megrendezett szerelmi vallomás betetőzött mindent.
    Ebéd után szülei elpárologtak. Neki a zongorához kellett ülnie és játszania a főjegyző, a vendég gyönyörködtetésére. A keserű kettes csattanójául a főjegyző szívét ajánlotta Vicukának, és csak egy pirinkó vonzalmáért könyörgött, majd tudósította őt, hogy a szülei szívesen fogadják őt fiuknak, azaz vejüknek.
    Undorító csók rekesztette be a jelenetet. Úgy zajlott le az egész, mint egy ellenséges megszállás, álszépszavakkal és álmosolyokkal.
    Vicuka a letiport áldozat erkölcsi erejét meghaladó kényszereknek engedett. A főjegyzővel szakítani vagy éppen összeveszni? Ez nemcsak a teljes anyagi összeroppanást, de körülbelül a börtönt jelentette már a polgármesternek, szívbeteg feleségének pedig a biztos halált. Mivel szemben a főjegyző mint családtag, nemcsak a polgármester vagyonának roncsait menthette meg, és tarthatta csorbítatlannak a család tekintélyét, hanem ügyes üzleti fogásokkal, minden könnyelműen elherdált fillér visszakerülhetett a családba a főjegyző által.
    A továbbiak talán sokkal jobban érzékelhetőek a Vicuka őszinte előadásában.