Hová kerültem végső napjaimra!

Képzelt célgömbök erdeje

kilyuggatott zászlókon át

nem hagy nyugtot, percre se.

Koporsók, koporsók, koporsók

dőlnek kórházi szobám védtelen terébe,

törik a padlót alulról szakítva,

engem roppant koporsók prése.

“A gyilkosnak nincsen hazája!” – hallom,

de testvéri tankok fordulnak be a sarkon,

a tűzparancsot vezényelem:

legyen itt BÉKE, FÖRTELEM!

Mint Heródes az újszülötthöz,

pufajkásokkal érkezem,

véres kezű legényeimmel

körbevéve ültem titkári székemen.

Ki nemzetem legjobbjait

zárattam börtönökbe,

ma engem hajt egy szőrös orsó,

zárt teremben keringek körbe.

Ki nemzetem legjobbjait

hajtottam vérpadra, kötélre,

mit nem ismertem én soha,

most engem hajt a malom ostora.

Aztán az ifjúságot is

küldtem – részeg blaszfémia –

Deák térre, Markóba és a Kozma

utca “simogatóiba”.

Júdásként karoltam át

reménykedő csehem nyakát,

és nemzetem legjobbjait

szórattam újra szét,

tuszkoltam elmeosztály zubbonyába,

s nem fogtam le öngyilkosok kezét.

Hová kerültem végső napjaimra!

Koporsók dőlnek kórházi szobám terébe,

törik a padlót alulról szakítva,

végez velem koporsók prése!

– – – – – – – – – – – – – – –

– Emberek vagyunk, nem hullagyalázók:

meghajtom a fejem

és lehajtván a zászlók.

(1989. július 6-án)

1989

(A december 22-i romániai forradalom megvédőinek)

Véres patakok nélkül mégsem

sikerült. Tengerekben eggyé válni –

álom ma is. De álmodunk

és álmodásunk több mint kiáltásnyi.

Lengyel és magyar gyötrelem,

tibeti, temesi, pekingi,

ha gyásszal is, ha áldozattal,

de végre önmagát széjjeltekinti.

És jöttök sorban mind: Balkán,

cseh, germán, román és végre

Kelet felől emeli fejét Európa,

festi a földet földöntúli vére.

Utolsó sárkány-fattyait

ránk veti még a halál,

de visszaölelik roppant vágyak,

velünk az évszázad talpra áll.